A válaszom egyértelműen nem. Életünk során folyamatosan tanulunk és fejlődünk. Ezzel együtt pedig számos olyan behatás ér, amikor úgy érezzük, hogy most telt meg a pohár, mindjárt felrobbanunk, elegünk van. Ezért felmerül bennünk az előbbi kérdés: Helyes mindig csendben maradni? Mit tegyünk ilyenkor?
Hatással vagyunk gyermekünkre
Amúgy is átlagos hétköznapjainkban változó tempóval, és változó vehemenciával vetjük bele magunkat a különböző feladatokba. Amikor pedig egy olyan gyermek is áll mellettünk, aki a szelektív mutizmus „áldozata”, annak még inkább szüksége van ránk, akkor különösen nagy a teher a vállunkon. A gyermekek – eddigi tapasztalataim alapján – nagyon érzékenyen reagálnak a mi viselkedésünkre, hozzáállásunkra.
Azonban nemcsak az ő kis lelkük kavarog, hanem a miénk is. Amíg az adott fejlődési szakasz tart, és nem tudjuk helyén kezelni a történéseket, addig a lelkünk sincs teljes békében. Hullámzó az élet odabent, ugyanúgy, mint odakint, a fizikai valóságunkban. Ilyen esetekben nem tudjuk, hogy mit tegyünk: jobb csendben maradni, vagy mondjuk ki problémáinkat, beszélgessünk az adott témáról.
Azt már tudjuk (remélhetőleg), hogy a boldogság, siker belülről fakad, és onnan tudjuk, hogy rendben vagyunk, ha odabent békét, nyugalmat, csöndet tapasztalunk. Igen ám, de amikor egy nehéz helyzetbe kerülünk, vagy csak szimplán rosszul indul a napunk, depressziós hangulatba kerülünk, akkor úgy érezzük, hogy ez a belső rend felborul, és hirtelen olyan szorongás, idegesség, aggodalom lesz úrrá rajtunk, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és számos kérdés vetődik fel bennünk. Akkor most mi a helyzet? Mégsem vagyok rendben? Most jobb csendben maradni? Most se szóljak semmit? Mindig csak nyeljek? És egyszer csak felkiáltunk: Már annyira elegem van! És jönnek a hangoskodások, ellentmondások, veszekedések. Ilyen helyzetben sokszor kifordulunk magunkból, mintha egy külső kényszerítő erő belénk költözne és folyamatosan piszkálna, dühítene, lázítana. Ilyenkor jön egy újabb mélyhullám. Majd, ahogy kissé megnyugszunk, rádöbbenünk, hogy ennek semmi értelme, csak a mélybe taszít bennünket ez a láthatatlan „szörny”. Mit akar tőlünk, miért van itt? Ilyenkor kell szembenéznünk magunkkal és elhatározni, hogy nem engedünk neki, nem ronthatja el a napunkat, nem veszekedhetünk emiatt a gyermekünkkel, párunkkal, kollégánkkal, szüleinkkel. Hiszen ők nem tehetnek semmiről. Ami belőlünk kijön, az sok esetben rajtuk csattan.
De akkor mit csináljunk?
Meg kell tanulnunk kezelni ezt a helyzetet. Amikor észrevesszük, hogy kezd az érzés úrrá lenni rajtunk, akkor beazonosítjuk, és távol tartjuk tőle magunkat, azaz nem azonosulunk vele, és határozottan elküldjük őt magunktól. Akár hangosan is mondd ki: Kiparancsollak a testemből! Távozz tőlem! Békében vagyok magammal és a környezetemmel.
Lehetséges, hogy ezt most nagyon idegennek érzed, de próbáld meg alkalmazni. Csak a gyakorlat mutatja meg számodra, hogy tudsz-e, képes vagy-e változtatni. Ezzel megerősíted magad, és tudatosan elutasítod a „belső gonoszt”, aki kikívánkozik időről-időre.
A változás nem azonnal következik be, egyéb módon is ki fog belőled törni és le kell vezetned. Ilyenkor jól jön a sírás, de ne hibáztasd magad, egyszerűen csak engedd, hogy megkönnyebbülj általa. Vagy ilyen esetekben javasolják, hogy dobálj, csapkodj párnákat az ágyhoz, így kárt nem okozol senkinek, és semmiben, viszont nagyon szépen kivezetődik belőled az ingerült állapot. De az is hasznos megoldás tud lenni, ha valakivel őszintén tudsz beszélni a dologról, és ő segítségedre van a belső okok megtalálásában. Tehát nem tanácsos teljesen csendben maradni, azonban nem mindegy, hogy kommunikáljuk az adott nehézséget, problémát.
Viszont azt, hogy kivel beszélgetünk, jól válasszuk meg. Nézzük, hogy miért.
- Vádaskodik, és azt mondja legyintve, hogy: Nem értem mi bajod van, hagyd már abba! Ebben az esetben nem akar téged megérteni, hanem saját gondolkodását vetíti ki rád. Ezzel hátráltat téged, mert ugyebár nem azt kapod tőle, amit elvártál. Sokkal jobban esett volna, ha megért, és vigasztal. De! Ezt Te vártad el tőle. Ezek szerint nem ismered jól az illetőt. Olyan elvárást helyeztél a lényébe, ami nincs ott. Miért akartad, hogy megvigasztaljon?
- Mert azt hitted, hogy ezzel segít neked, hiszen azt mondta volna, amit Te hallani szerettél volna. De! Miért neki kell segítenie rajtad? Nem ő fogja megoldani a problémádat. Maximum ezzel azt éred el, hogy igen, van, aki megért, de az ok, attól még ottmarad, és legközelebb ugyanígy kitör belőled. Akkor újra elmondod, akkor ő újra megért, újra megnyugszol, de az ok még mindig ott marad.
- De az is előfordulhat, hogy az illető, akinek elmondod az érzéseidet, nem reagál semmit, csak szépen csendben végighallgat. Ez megint csak nem felel meg az elvárásaidnak. Hiszen az előző pont mennyivel kényelmesebb számodra.
Vigyázz! Láthatod, hogy a legtöbb nehéz helyzetben az elvárásaink irányítanak.
Fontos kideríteni, hogy ez a felkorbácsolt hangulat mikor jelentkezik, illetve miért keletkezik bennünk. Kihez, vagy minek szól. Ezt kell tudni beazonosítani, hiszen akkor a valódi okát fedezhetjük fel, és nem másokat fogunk ezért hibáztatni. Ez sem megy egyik pillanatról a másikra, de ne sürgessük magunkat! Csak Te magad, a Te magad ütemében vagy képes kijönni a gödörből és úgy menni tovább, ahogy mindig is szeretted volna. Az fenti három típusú beszélgetőtárs közül a harmadik a legszerencsésebb helyzet, hiszen akkor nem akar a partnered befolyásolni, irányítani téged. Pusztán azzal, hogy végighallgatott, már segített neked. Te pedig azzal, hogy szavakkal kifejezted érzéseidet, adtál magadnak egy esélyt az átgondolásra, arra, hogy a valódi okok felszínre kerülhessenek.
Azt gondolom, hogy ezeket a történéseket nyugodtan átfordíthatjuk nemcsak a szelektív mutista gyermekünkre, hanem akármelyik gyermekre is, hiszen nekik még nehezebb dolguk van, ha egy-egy szituáció, helyzet nem úgy történik, ahogy ők szeretnék. Tehát részükről is jogos a felháborodás, és az a hiszti folyamat, amit ebben a helyzetben sokszor csinálnak.
Saját magunk megvizsgálása által, egy teljesen új szemüvegen keresztül leszünk képesek a gyermekünkben végbemenő folyamatokat látni, és segíteni nekik annak legyőzésében. Náluk is egyértelműen a türelem és az idő, ami a legjobb eredményt hozza meg. A folyamat végén válik „látóvá” az ember, gyermek, és tud másképp cselekedni.
Nos, te mit gondolsz: Helyes mindig csendben maradni?
Ha szeretnéd a gyermekedet még inkább segíteni, illetve a szelektív mutizmus által felvetődő kérdésköröket mélyebben szemügyre venni, akkor tarts velem a Blog cikkekben is.
