Egy személyes történetet szeretnék veletek megosztani. Azt hittem, hogy kislányom néhány ember felé soha nem szólal meg. De tévedtem. Képzeltjétek el, hogy olyan dolog történt a kislányom életében, ami nem mindennapinak mondható!
Előzmények
Kislányom most lett 8 éves, most fejezte be az első osztályt. Még az oviban elkezdett járni külön, játékos, angol foglalkozásra, amit egy nagyon kedves házaspár tartott. Az oviban nem szólalt meg, nem beszélt egyetlen felnőttel sem. Sem óvónőkkel, sem pedig a külön foglalkozásokon. Csakis a gyermekekkel. A mi életünkben az iskola hozta el változást. Ott kislányom, már az első naptól kezdve beszélt a tanító nénikkel, és más tanárokkal, felnőttekkel is. Azonban, ha az óvó nénikkel találkozunk, velük szemben a mai napig nem szólal meg. Ugyanazt a magatartást követi, mint régen: lefagy, meredve néz maga elé, vagy úgy viselkedik, mintha tudomást sem venne arról, hogy ott van az óvó néni. Tehát a régi „beidegződés” maradt, úgy, ahogy a legtöbb szelektív mutista gyermek esetében. Ismerős ugye?
Gyermekem soha nem szólal meg „régi” emberek előtt?
Nos, ez a bizonyos angol foglalkozás az iskolában is folytatódott. Ezeken az órákon viszont továbbra sem szólalt meg a kislányom. Ugyanúgy, mint az óvó nénik felé sem. Pedig a tanárok nagyon kedvesek, gyermekközpontúak, ő is mindig nagyon nagy szeretettel mesél róluk. Nyaranta tábort is szerveznek a gyermekek részére, ahová kislányom örömmel ment mindig, de ott sem szólalt meg.
Az idei táborban azonban csoda történt!
Már az első nap reggelén arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne, ha nem kellene a táborban azért feszengenie kislányomnak, mert nem szólal meg, mert az nagyon fárasztó, nagyon sok figyelmet igényel, és ez nagyon leterheli őt.
Elmondtam neki, hogy ha úgy gondolja, akkor próbáljon meg egy-egy hozzá intézett kérdésre válaszolni, hiszen már szinte mindenkivel beszél, és minden a legnagyobb rendben van. Az angol tanárokat is régóta ismeri, szereti őket. Ettől pedig ő is sokkal jobban fogja érezni magát, nem kell feszengenie, felszabadult lesz, és vidáman tud játszani. Azt is elmondtam neki, hogy ha már sok esetben sikerült neki, akkor most is sikerülni fog, mert nagyon megerősödött, bátor, és nincs miért félnie, de ha nem szólal meg, az sem baj.
Végigvettük, hogy az iskolában mi történt, amikor megszólalt, ráadásul már az első napon, vagy amikor ott találkozik egy új személlyel és ő kérdez tőle valamit, amire a kislányom pedig válaszol. Hát, nem történik semmi különös. És éppen ez a lényeg! Minden megy a maga természetes módján, halad a maga medrében. Nincs mitől félni, nem fog semmi történni a táborban sem.
Láttam a kis arcán, hogy kicsit elbizonytalanodik, és megkérdezte, hogy mi van akkor, ha nem szólal meg, ha nem tud, vagy nem mer válaszolni? Erre én megnyugtattam őt, hogy akkor sincs semmi baj, hiszen a tanárok már megszokták, hogy nem válaszol, erőltetni nem fogják. Nem kell izgulnia sem azért, ha nem szólal meg, sem azért, ha mégis sikerül. Érdemes egy próbát tennie, aztán még mindig eldöntheti, hogy hogyan tovább. Ezzel megnyugodott és mosolyogva indult el a táborba.
A nagy bejelentés
Este nagyon fáradtan, de jókedvűen tért haza kislányom a táborból. Elmesélte az aznapi élményeit, de az esetleges megszólalásról nem esett szó, én sem kérdeztem semmit tőle ezzel kapcsolatban.
Aztán másnap reggel – indulás előtt – behívott a fürdőszobába, hogy kettesben legyünk, és halkan, de annál nagyobb örömmel újságolta el a nagy hírt: Képzeld anya, válaszoltam Edit néninek, és Rebekával (ő Edit néni lánya) is beszéltem már!
A szülő visszajelzésének óriási a jelentősége
Azt sem tudtam, hová legyek örömömben! Azonnal megöleltük egymást, és elmondtam neki, hogy mennyire büszke vagyok rá, mennyire bátor dolog ez tőle, és „örömtáncot” jártunk, és az ilyenkor szokásos jól bevált, kis éneklős rituálét adtuk elő. Nagyon boldogok és felszabadultak voltunk mindketten. Megkérdeztem tőle, hogy: Na, és kellett ettől ennyire félni?, mire ő azt válaszolta, hogy: Nem.
Ezután újra elmondtam neki, hogy mennyire bátor volt, hogy ezt képes volt meglépni, és hogy ez mennyire nagy lépés volt számára, ami segíteni fog neki a jövőben is. Egyre erősebbé, bátrabbá és magabiztosabbá válik napról-napra.
Azt gondolom, hogy nagyon fontos részünkről, szülők részéről a gyermekünk felé jelzéseket adni, kinyilvánítani felé, megbeszélni hangosan, hogy milyen óriási lépések ezek, és hogy tisztában legyen azzal, hogy mennyire bátor cselekedeteket hajt végre. A mi biztatásunk az egyik, talán a legnagyobb segítség számára.
Sőt! Egy-egy nehéz helyzet, szituáció esetén, amikor nem szólal meg gyermekünk, nagyon ösztönző számára, ha ezeket a sikertörténeteket hozzuk fel példának neki. Akkor is biztatni kell őt! Nem baj, ha akkor nem sikerült, mondjunk neki egy korábbi példát, amikor sikerült, és azzal segítjük őt előre haladni.
Aztán másnap újabb örömhírrel fogadott a kislányom: Anya, már Robi bácsival is beszélek!
Ezek az igazi csodák az életben! Ilyenkor azt sem tudja az ember, hogy sírjon, vagy nevessen a boldogságtól. Egész lényét áthatja az öröm, az, hogy érdemes küzdeni, és hogy a befektetett energia előbb-utóbb megtérül. A gyermeke teljes, egészséges, boldog felnőtté válhat!
Azért szerettem volna ezt a történetet megosztani veletek, mert ebből is látható, hogy a fejlődés nem áll meg, a változás folyamatos. Még akkor is, ha néha azt érezzük, hogy egy helyben toporog gyermekünk. Ott belül, a kis lelkében igenis zajlanak az események, és előbb-utóbb a felszínre törnek.
Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők sorozatban is.
