A bejegyzést írta:
Nádasdy Nóra
klinikai gyermek-szakpszichológus
Gondoljunk bele, hogy egy új, furcsa, ismeretlen helyzetben, vagy egy nagyon is jól ismert, de nyomasztó helyzetben milyen biztonságot ad, ha van valami, amit mi kontrollálhatunk. Amit nem vehet el tőlünk senki. A hangunkat csak akkor adjuk, ha akarjuk. A gondolatainkat, az érzéseinket. Saját magunk, belső állapotunk kifejeződését. És ez megnyugtató.
A némaság, mint bástya
Mintha a személyiségünk egy részét körül tudnánk bástyázni úgy, hogy ne férjen hozzá senki. Képzeljük el ezt az érzést: Történhet körülöttem bármi, én védve vagyok. Nem tudom befolyásolni a körülöttem zajló eseményeket, de azok nem is férhetnek hozzám. Jó ebben a védett burokban. Ott vagyok az emberek között, de mégsem adom át magamat. Nem ismerhetnek meg, így nincs hatalmuk felettem. Ha nem reagálok a környezetre, akkor az nem is kerülhet velem kölcsönös kapcsolatba. Nem áramolhatnak át rajtam a nem kívánatos hatások, nem váltanak ki belőlem reakciót, nem válok a helyzet részévé. Érinthetetlen maradok, kívül maradok. Amíg nem ismerik a gondolataimat, érzéseimet, hangulatomat, vágyaimat, addig nem tudnak nekem fájdalmat okozni, megijeszteni, kibillenteni az egyensúlyomból, rávenni valamire, befolyásolni.
A legfontosabb a biztonság
A szelektív mutizmussal élő gyermekek csak akkor szólalnak meg, amikor biztonságban érzik magukat. Amikor nyugodtak, felszabadultak. Amikor ismerős, elfogadó közegben vannak. A biztonságérzet és a bizalom a kulcsa annak, hogy vállalják a kommunikáció, a kölcsönösség kockázatát, meg merjenek mutatni magukból valamennyit, be merjenek engedni külső hatásokat. Az elnémulás, a válaszkészség hiánya egyébként általános emberi reakció valami fájdalmas, valami túlzottan megterhelő helyzetre. Közismert, hogy kicsi gyermekek anyjuktól elszakítva, például nevelőszülőkhöz kerülve akár napokig nem szólalnak meg. Ősi tudásunk van a némaság, a bénultság és a tehetetlen kiszolgáltatottság közötti lelki összefüggésről. Szelektív mutista gyermekek szülei egy új helyre, új közegbe belépve általában azonnal hajszálpontosan le tudják olvasni a gyermek testbeszédéről, hogy itt most meg fog-e szólalni. A szülők szerint világosan lehet látni, ha valahol a gyermek azonnal „lefagy”. Tehát a beszéd hiánya csak része valami összetettebb állapotnak.
Az önkifejezés nehézsége
Nem a beszéd a nehéz, hanem az önkifejezés, a részvétel egy helyzetben. Az a nehéz, hogy a gyermek meg merje mutatni, ki is ő. Hiszen ezzel kiteszi magát a kritikának, a megszégyenülés lehetőségének. Mások esetleg minősítik, de legalábbis viszonyulnak hozzá valahogy. Ez egy fajta kiszolgáltatottság. Közléseivel reakciókat válthat ki, amelyekre majd ismét válaszolnia kell valahogy, és ez nehéz. A beszéd hiánya nem a probléma maga.
A beszéd hiánya védekezés, valami rossznak az elhárítása, megoldási próbálkozás, mint általában a pszichés tünetek. De ez az, ami szembeötlő a környezet számára. Így hát általában a környezet, a felnőttek a beszédre koncentrálnak. Arra, hogy a gyermek miért nem beszél. Arra törekszenek, hogy beszéljen, ezt akarják valahogy elérni, mindenáron. Holott, bármilyen furcsa, nem a beszéd a lényeg. Ez a probléma látványos része, de nem a probléma maga.
Mi áll a beszéd hiánya mögött?
A szelektív mutizmus mögött
- szorongás,
- társas izoláció és visszahúzódás,
- enyhébb szociális fóbia,
- fokozott érzékenység,
- sokszor szociális túlingerelhetőség és annak hárítása,
- gátoltság,
- a spontaneitás hiánya,
- és számos más ok húzódhat meg.
Nem arról van szó, hogy a gyermek nem akar beszélni. Hanem, hogy nem tud.
Milyen következménye lehet annak a felfogásnak, ha azt gondoljuk, hogy a gyermek nem akar beszélni?
A felnőttek – rokonok, pedagógusok – dühösek lesznek a gyerekre, frusztrálttá, tehetetlenné válnak. Állóháború alakul ki, állandósul az ellenséges hangulat. A felnőttek dominanciaharcot érzékelnek, mely számukra arról szó, hogy kinek az akarata az erősebb. A gyermek számára nem erről szól a történet, de őt nem kérdezik, csak belekényszerítik a játszmába.
A szelektív mutizmus korábbi elnevezése „elektív mutizmus” volt. Elektív azt jelenti, hogy választott, tervezett. Mintha a tünetválasztás szándékos lenne. A mai gyermekpszichológiában már nem merül fel, hogy a gyerekek szándékosan idézik elő a tüneteiket. Ez az ítélkező, hibáztató szemlélet már szerencsére a múlté. És milyen következménnyel jár, ha azt gondoljuk, hogy a gyermek bizonyos lelkiállapotban nem tud beszélni? Ilyen beállítódással végre koncentrálhatjuk az erőnket arra, hogy segítsünk neki képessé válni valamire, amire most még nem képes.
Mit ne tegyünk?
- Ne próbáljuk észérvekkel meggyőzni arról, miért lenne célszerűbb beszélnie.
- Ne könyörögjünk neki, hogy beszéljen, ne próbáljuk lekenyerezni vagy kicsalogatni belőle a beszédet kedveskedéssel, jutalommal.
- Ne gyakoroljunk nyomást rá semmilyen módon.
- Ne hibáztassuk, ne büntessük. Ne nézzük levegőnek, ne tegyünk úgy, mintha ott se lenne, csak mert nem beszél.
- Ne törjünk ki látványos örömujjongásban, ha kommunikatív megnyilvánulással próbálkozik. A hirtelen rá irányuló figyelem megijeszt egy félénk gyereket.
- Ne gúnyoljuk, és ezt más gyereknek se engedjük meg.
Mi az, amit tegyünk?
- Kezeljük ugyanúgy, mint más gyereket.
- Támogassuk a kommunikációs próbálkozásait, figyeljünk rá.
- Segítsük, hogy részt tudjon venni társas helyzetekben.
- Legyünk vele türelmesek és nyugodtak.
Milyen a célravezető terápia?
Régebbi, idejétmúlt terápiás szemlélet szerint csak az az elfogadható eredmény, ha a gyermek megszólal. Egy letűnt korban a terápiás cél tehát a beszéd volt. Ez egy kizárólagosan beszédcentrikus megközelítés. Talán ezért volt annyi terápiarezisztens eset. Nem célszerű a beszédre irányítani a fókuszt, mert újabb elvárással terhelt helyzetet hozunk létre. Ezzel csak konzerváljuk a gyermek nehézségét. Ma már egészen másképpen látjuk a terápia lényegét és célját. Minden kommunikációs megnyilvánulást, ötletet, lépést támogatunk, segítünk: képcsere, rajz, rámutatás, kiválasztás, suttogás, írás.
Lépcsőfokok
Ezek közül abban támogatjuk a gyermeket, amelyikben a legnagyobb lépést tette, amelyikkel a leginkább nyitott mások felé, amivel erőfeszítést tett. Mindig az egyre magasabb szintű kommunikációt támogatjuk, amire önmagához mérten képessé válik. Támogatjuk a társas helyzetekben való részvételét a terápia közegén kívül, ehhez skilleket alakítunk ki, gyakorlatokat kínálunk, a szülőnek tanácsot adunk. Támogatjuk azokban az aktivitásokban a szülővel közösen, melyekben hangot adhat, zajt kelthet (zene vagy egyéb).
Megpróbáljuk megérteni, mitől szorongáskeltőek a gyermek számára bizonyos helyzetek, mi a szorongás forrása az ő esetében. Ez mindenkinél más, egyedi. Általában azok a helyzetek váltanak ki fokozott szorongást, melyekben a gyermek elvárást érzékel. Azok a helyzetek is ijesztőek, melyeknek tétje van, melyekben kudarc is érheti a gyermeket. Ezért van, hogy sok gyermeknek könnyebb terápiás állatokhoz beszélni. Nekik nincsenek elvárásaik. Szorongáscsökkentő technikák alkalmazása – például gyermek-relaxáció –sokszor része a folyamatnak.
Nagyon hatékonyak a spontán szabad mozgást, a gyermek által kitalált mozgásos játékokat, mozgásos önkifejezést használó pszichoterápiák, elsősorban a dinamikus szenzoros integrációs terápia (DSZIT). Ahogyan a gyermek egyre felszabadultabbá válik a saját maga által kialakított, mozgással eljátszott történetek világában, ahogyan megéli kreativitását a terápia biztonságos közegében, úgy válik egyre természetesebbé számára a felszabadult mozgással a hangadás is. A beszéd is a testi képességeink egyfajta használata. Ezért lehet jó közvetítő út a beszédhez az örömmel működtetett test, a mozgás, a testi ügyesség és bátorság kipróbálása és megélése egy védett, támogató, elfogadó térben.
Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők sorozatban is.
Köszönjük szépen ezt a részletes cikket! Ma már tisztában vagyunk ezekkel a dolgokkal. De mikor kisfiamnál először jelentkeztek a szelektív mutizmus jelei nagyon örültem volna ha tudjuk mivel is állunk szemben. ?Akkor nem találtunk magyar oldalakon ezekről szinte semmit. Örülök neki hogy ma már létezik egy ilyen oldal. Köszönöm
Nagyon örülök, hogy hasznosnak találtad a cikket. Köszönöm a támogatást!
Érintett szülőként (már a túloldalról, hiszen a kisfiam már elhagyta a szelektív mutizmust), hálás szívvel köszönöm ezt az írást és a beszédmumus oldalt.
Köszönjük szépen!
Sok mindenben jól rávilágít a problémára a cikk. Viszont az én 21 éves fiam 10 éve mutista és nem elsősorban a környezetével nem beszél, hanem velünk, a családjával. Anya, apa, testvér, unokatestvére, nagynéni, nagymama.. Azóta se hallottam hasonló fordított mutizmus esetről soha. Az ő esete nem illik be a képbe, vagy lehet, hogy ránk vetíti, minket büntet vele.
Kedves Katalin!
Nagyon nehéz lehet nektek ezt elfogadni, illetve kezelni. Mindenképpen szakember bevonását ajánlom, aki tud segíteni. Nagyon nagy erőt és kitartást kívánok Nektek!
Kedves Orsi!
Én is egy érintett szülő vsgyok és egy olyan kérdésem lenne, hogy hogyan tudtatok segíteni a gyermeketeknek, hogy elhagyja a mutizmust? Mennyi ideig tartott?
Nekem 4,5 éves a kislányom és az óvodában egyáltalán nem beszél de csak a felnőttekkel.
Előre is köszönöm ha válaszolsz
Edina
Köszönjük a cikket.
Én is érintett szülő vagyok lassan már egy éve. Kislányom 6 éves, tavaly december óta nem beszél egy szót sem senkivel… Előtte folyékonyan beszélt majdnem mindenkivel (csak oviba nem, és orvosnál volt csendes)
El küldtek minket család segítőbe, még reggel beszélt, de mikor ott” végeztünk „onnantól kezdve egyetlen egy szót sem soha többé senkivel.
Nagyon sok orvosi vizsgálaton vagyunk túl, és járunk pszichológushoz is.
Mi többet tehetnék?
Nagyon hiányzik a hangja
A cikk mindent leir,pont ugy ami tortenik.
Kisfiam 4 eves,szelektiv mutizmusa van.Talan 2evesen mikor beszelni kezdett meg hallani lehetett a hangjat a bolcsodeben,de kesobb mar nem.Csak az oviban,vagy nagyon idegen helyen nem beszel(utobbi valtozo).Csaladdal,baratokkal beszel.
Kinel mennyi ido tellt el meg a gyermek az ovodaban iskolaban is megtudott szolalni?
Milyen terapiaval tudhatunk legtobbet segiteni?
Ó, végrességre-végre, itt érzem a lényeget! De olyan nehéz ezt megfogalmazni! Köszönjük szépen! 🙂
A kisfiam 6 éves, fél éve derült ki, hogy mutista. ( szelektív ). A gyerekem beszél, be nem áll a szája, itthon…de iskola, ovi, bolcsi…soha egy szót sem szólt. Sokáig azt hittük, hogy nyelvi probléma, mert Spanyolországban élünk, de annyira okos gyerek, kizárt, hogy 5 év alatt nem tanulta meg a nyelvet. És nem is az a baj, amint kiderült. Kerlek, nyugtassatok meg, hogy nem lesz örökös a probléma. A férjem egyáltalán nem támogat, egyedül, nagyszülők, rokonok nélkül harcolok a gyerekem érdekében a párommal, az apjával. Borzalmas. Érzem, hogy nem fogom bírni, pedig a gyerekért muszáj. Mit tudnék segíteni a gyereknek, hogy történjen is valami? Hetente beszélünk pszichologussal, de sajnos csak online, mert itt nem találtam magyart, sőt, szakembert sem, aki a szelektív mutizmussal foglalkozna 🙁