Amikor a gyerkőc tudja, hogy már éppen eleget hisztizett, sírt, kiabált anyával, vagyis sok van a rovásán, anya már nagyon odavan és vissza, nem győz neki magyarázni, tehát folyamatosan vele foglalkozni, és csitítani, akkor köszönt be a fenti mondat.
Egyszer csak, mintha elvágták volna, és egy teljesen más egyéniség válik láthatóvá. Ilyenkor nagyon kedves, hálás és gyönyörű, szívhez szóló mondatokat, szavakat suttog anya fülébe. Ezen kívül a világ legtermészetesebb módján közli: Anya, te vagy a legjobb anyuka a világon!
Ebben a helyzetben mit lehet tenni? Hát, elolvadni. 
A gyermeked hogyan fejezi ki érzéseit?
Olykor beléd hasít, hogy mennyit dolgoztok, fáradoztok, harcoltok, küzdötök a családban azért, hogy végre változzon már valami? Igen, sokan vagyunk így, olykor csüggedten, megtorpanva, leeresztve, tanácstalanul, értetlenül állunk a történések előtt, de ugyanakkor bizakodunk, hogy majd csak lesz eredménye ennek a sok nevelő szándékú beszélgetésnek, fegyelmezésnek, olykor heves vitázásnak, veszekedésnek. Főként, mint anya és gyermek kapcsolatban nehéz ezeket kezelni és fejleszteni (legalábbis nálunk).
És, ami a legfontosabb! A gyerek képes kimondani az érzéseit? Néha igen, néha nem. Ez nagyon lényeges dolog, de ugyanakkor nem mindenkinek megy elsőre. Az érzelmek megfogalmazására és kimondására sokan még felnőttként sem képesek. Nem egyszerű feladat, főként nem a szelektív mutista gyermekeknek. Ők különösen nehezen fejezik ki magukat – tisztelet a kivételnek – még családi szinten is. Persze csacsognak, ha kell, ha nem, de érzelmekről beszélni, Na! az kemény dió. Pedig sokszor hallod azt a szót a szájából, hogy: anya, anyácska, anyuci, anyuka, anyaaaaa. Általában ezzel a szóval hív, kérlel, fordul hozzád, stb, hiszen anya csak egy van.
Sok türelem, sok újbóli próbálkozás szükséges ahhoz, hogy a gyermek képes legyen arra, kifejezze, kimondja érzéseit az anya, vagy éppen a család felé (nemcsak szelektív mutizmus esetén). Erőltetni viszont nem szabad. Ha elmondani nem is tudja, az egyes általa végzett cselekvések, indulatok, dühkitörések, esetleg kimondott szavak, mind kifejezik az ő érzelmeit, és meg kell tanulnunk, rá kell jönnünk, hogy ez miből adódik, és mit tudunk ezzel kezdeni, mit közvetít felénk gyermekünk. Ezt egyedül végigcsinálni nagyon nehéz. Ilyen helyzetekben is nagy segítség a pszichológus, illetve a vele folytatott beszélgetések. Sokszor olyan pillanatokban tevődik össze fejünkben a képzeletbeli puzzle, hogy nem is gondolnánk előre, illetve, hogy egyes történések milyen egyszerű, és közvetlen módon adják át nekünk az üzenetet. Csak az nem biztos, hogy képesek vagyunk azt azonnal meglátni.
Vedd észre és értsd meg a részleteket!
Személy szerint én a pszichológusnál szembesültem először azzal, hogy nehéz az érzelmeinket szavakba önteni, még akkor is, ha nyíltak vagyunk, és képesek lennénk kimondani azokat. Sokszor bele sem gondolunk abba, hogy mi zajlik körülöttünk. Annyi információ vesz körül, hogy a részletekre már nem is tudunk figyelni, illetve nem tudunk minden szituációt kielemezni. Mint anya, mint ember nagyon hasznosnak tartom azokat a beszélgetéseket, amikor a szülő megbeszéli a pszichológussal, hogy mi is történik az egyes terápiás találkozások alkalmával, valamint olyan kérdéseket tesz fel, ami gondolkodtatóba ejti a szülőt, esetleg ott, abban a szituációban jön rá bizonyos összefüggésekre, vagy fedez fel új fejleményeket a gyermekét és saját magát illetően.
Ez nagyban hozzásegít önismeretünk fejlesztéséhez is. Újra és újra visszatérünk ahhoz az egyszerűnek tűnő, de mégis a gyakorlatban nehéz valósághoz, hogy minden hat mindenre, mindenki hat mindenkire. Ha te változol, a környezeted is változik, és fordítva.
Te minden kérdésre tudsz válaszolni?
Amikor te, mint anya/apa teszel fel kérdéseket gyermekednek, és csodálkozol, hogy nem tud válaszolni, netalán azt gondolod, hogy nem akar válaszolni, akkor képzeld magad a helyébe. Amikor neked tesznek fel olyan kérdést, amire nehéz válaszolni, vagy éppen szavakkal nem tudod elmondani, akkor hirtelen te is lefagysz, és kínosan érzed magad. Ez is azt mutatja számunkra, hogy mennyire figyelmesnek, megértőnek és elfogadónak kell lennünk gyermekünkkel (és persze másokkal is). Ahelyett, hogy ilyenkor esetleg felmegy a pumpa, és kezditek a fölösleges köröket futni, próbálj higgadt és megértő lenni, vigasztald meg a gyermekedet, biztasd őt, hogy ne csüggedjen, hogy most nem sikerült valami, hamarosan sikerülni fog neki.
A gyermekeitek miként fejezik ki érzelmeiket? Szóban, vagy esetleg tettekben? Vagy a kettő ötvözetével?
Ha szeretnéd a gyermekedet még inkább segíteni, illetve a szelektív mutizmus által felvetődő kérdésköröket mélyebben szemügyre venni, akkor tarts velem a blog cikkekben is.
