Tele vagyunk terhekkel, kínzó, ránk telepedett súlyokkal, amit jó ideje cipelünk. A félelmek gátolnak egy-egy lépés megtételében. Egyszer azonban úgy döntünk, hogy eljött a mi napunk! Szembe kell néznünk a félelmeinkkel. Amennyiben gyermekünk szelektív mutista, még több teher nehezedik ránk. A félelmek tárháza még szélesebbé válik.
Milyen félelmek gyötörnek?
Hogy mi magunk hogyan birkózunk meg a feladattal (szelektív mutizmus leküzdése), vagy, hogy mi lesz így a gyermekünkkel a közösségben, aztán a nagybetűs életben?; Meddig tart ez az állapot?; Megoldódik egyáltalán?; Mit tudunk mi, szülők ehhez hozzáadni?; Mi lesz így az önállósodással, az elválással?; A szelektív mutizmus hogyan orvosolható?
Tudod, hogy valamerre el kell indulnod. Eldöntöd, hogy szakembert keresel. Igen ám, de hol, kit, ki ért egyáltalán ehhez a területhez? Hogy mond el a gyermekednek? Hogyan fog a gyermeked ott viselkedni? Ha mással nem beszél, akkor a pszichológussal hogyan fog kommunikálni? Milyen terápiát tud ilyen esetben alkalmazni? Megint egy sor kérdés. Megint jön az elbizonytalanodás, bekapcsolnak a félelmek. Mindannyian belekerülünk ebbe a csapdába, de meg kell ugranunk a feladatot, különben marad az egyhelyben toporgás. Aztán pedig magunkat hibáztatjuk mindenért. Nincs ez így rendjén. Erőt kell venni magunkon és el kell kezdeni a cselekvést. Figyeld magad, és érezni fogod, amikor készen állsz erre a lépésre.
Hogyan kezdjek hozzá a félelmek lebontásába?
A félelmek együtt jelennek meg bennünk, és a folyamat közben szépen egyenként letisztulnak mind bennünk, mind a gyermekünkben. A szelektív mutizmus egy nagyon összetett problémakör. Nem kell minden problémát egy csapásra megoldanunk. Ahogy a napokat végig kell csináljuk, és nem következhet a reggel után egyből az este, itt is kialakul a megoldások folyamata. Erre nincs közvetlen ráhatásunk. Leginkább azt nem vagyunk képesek elfogadni és feldolgozni, hogy nem mi irányítjuk a dolgok menetét, nem mi mondjuk meg, hogy mi legyen, mi történjen, mi legyen a következő lépés. Nincs konkrét ráhatásunk a gyermekünkre. Meg kell nekünk is tanulni, hogy kénytelenek vagyunk együtt áramolni az eseményekkel, alárendelni magunknak a körülményeknek, és felvenni a külső történések ritmusát. Most nem mi irányítunk, hanem minket irányítanak.
Amikor a félelmek tovaszállnak
Nem lehet ezeket a dolgokat mindig irányítani. Csak úgy jön, érezteti magát, jelez, hogy valamit csinálj, mert az jó lesz a gyermekednek, most erre van szükség. Lehet, hogy toporogsz, sőt néha visszafelé is mész, de amikor rád tör a felismerés, hogy ez nem segít, akkor visszaugrasz az utolsó állomásodhoz, és onnan tudod tovább folytatni. Sőt, van olyan is, amikor ilyen esetben kapsz egy nagy hátszelet, és suhansz előre és előre, és döntöd le a falakat. Nem is érzed, hogy mi van körülötted, nem figyelsz a nehézségekre, csak mész és mész, mint a katonák a csatatéren.
Nincs más lehetőség, csak előre!
Ezek az ugrások hozzák el számunkra azokat a nagy lehetőségeket, hogy végre ki tudjunk mozdulni komfortzónánkból, meg tudjuk lépni azokat a lépéseket, amitől eddig a félelmek visszatartottak. Most erőnk, önbizalmunk, hitünk ezen szinte átrepít és azon kapjuk magunkat, hogy egy, vagy jó néhány olyan dolgot „tettünk le” az asztalra, amihez eddig nem volt erőnk. A saját „ugrásunk” a gyermekünkre is pozitív hatással van, hiszen ilyenkor lazán, ösztönösen végezzük a feladatokat.
A mi érzelmeink, energiáink az egész környezetünkre kihatnak, és azok vissza is hatnak ránk. Ahhoz, hogy változás kezdődjön, nekünk kell megtenni az első lépést. Ez pedig a megértés és az elfogadás. Amikor már azt gondoljuk, hogy kifulladtunk, nincs több ötletünk, hogy kit, vagy mit hívjunk segítségül, amikor teljesen kétségbe esünk, akkor tud ez az állapot beköszönni.
Ha szeretnéd tudni, hogy mi segíthet gyermekednek a szorongás oldásában, vagy hogy milyen módszerek léteznek a szelektív mutizmus kezelésére, mit árul el számodra gyermeked játéka, esetleg egyéb kérdésekre keresed a választ, akkor tarts velem a Blog rovat cikkeiben is.
