Az óvodai élet és a szelektív mutizmus

Mint korábban jeleztem felétek, elkészült az interjú kislányom volt óvónénijével, Máróné Kónya Edittel a szelektív mutizmus témában. A teljes beszélgetést hanganyag formájában is meghallgathatod (a bejegyzés végén találod).

Az interjú kérdéseit úgy állítottam össze, hogy az általatok feltett kérdések is szerepelnek benne. És akkor jöjjenek a kérdések-válaszok.

Mióta vagy óvodapedagógus? Mióta vagy a pályán?

2001-ben végeztem Szarvason, a Tessedik Sámuel Főiskolán, és azóta is dolgozom. Mindösszesen két és fél évig voltam otthon, amit kisfiam születése indokolt.

Ismered azt a kifejezést, hogy szelektív mutizmus?

Igen.

Tudod, hogy pontosan mit jelent a szelektív mutizmus, mivel jár ez az állapot?

Igazából pontosan nem tudom, hogy mit jelent. Természetesen kutakodtam utána, mivel nekem is „szerencsém” volt egy ilyen kislánnyal találkozni. Ez egy valamilyen szintű betegség.

Honnan hallottál róla?

Amikor ez a kislány hozzám járt, és gondoltuk a szülőkkel, hogy valami probléma van, akkor ők beengedtek engem a közegükbe, és beszélhettem a pszichológussal, ahová ők jártak. Ezzel a pszichológussal sokat beszélgettem erről a témáról. Ő világosított fel engem azzal kapcsolatban, hogy mi is ez a betegség.

A szülők vagy a pszichológus kezdeményezték ezt a beszélgetést?

Ez egy kölcsönös kezdeményezés volt. A szülők is jelezték, hogy nyugodtan beszéljek a pszichológussal, de végül a pszichológus keresett meg engem.

A pszichológus elmondta általánosságban, hogy miről van szó, vagy konkrétan erről az esetről beszéltetek?

Csak általánosságban beszélt – hiszen őt köti a titoktartás -, nem is nevezte meg a gyermeket.

Arra nézve adott tanácsot: hogyan kezeljétek, mivel tudjátok segíteni, mikor mit mondjatok, vagy mit ne mondjatok, milyen játékokat részesítsetek előnyben?

Kaptunk tanácsot, amit megpróbáltunk alkalmazni.

Ez mennyire vált be?

Igazából, amíg az óvodai élet tartott, ez nálunk nem vezetett eredményre. Mi ezen az állapoton nem tudtunk segíteni. Sokat fejlődött kapcsolatunk a kislánnyal, ugyanis az utolsó évben már a szeme pillantásából is tudtuk, hogy mit szeretne.

Olyan játékokban aktív volt, ahol nem kellett hangot kiadni?

Teljes mértékben. Aki nem tudta róla, hogy ilyen betegséggel küzd, az nem tudta volna róla megmondani.

Tanítanak erről a főiskolán?

Mint mondtam, nem most végeztem. Kimondottan arról, hogy mutizmus (szelektív mutizmus), én nem hallottam a főiskolán.

Mikor, hány évvel ezelőtt találkoztál ezzel az esettel először?

Kb. 5 évvel ezelőtt.

Volt azóta ilyen eset az óvodában vagy a te csoportjaidban?

Nem. Lehet, hogy korábban volt, de nem az én csoportomba járt a kislány. Az ő szülei szerintem még mindig nem tudják, hogy az ő gyermekük ilyen problémával küzd.

Honnan jöttél rá, hogy mivel van dolgod? Mik voltak a jelek?

A szülőkkel, pszichológussal való közös beszélgetés, és a megoldás keresése által.

Kivel beszélt/nem beszélt a gyermek a közösségben?

A felnőttekkel egyáltalán nem beszélt, viszont a gyermekekkel nagyon jó kapcsolata volt. Sőt, azt mondhatom, hogy vezető szerepet töltött be a csoport életében. Nagyon jól tudta irányítani a gyerekeket, és beszélt is velük.

Volt egy olyan eset, amikor háttal állt nekünk (óvónőknek), kérdeztünk valamit és válaszolt. Viszont abban a pillanatban, amikor szembesült azzal, hogy ez olyan, mintha nekünk válaszolt volna, azonnal elfordult és úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. Konkrétan akkor elfeledkezett magáról, és volt egy kis reménysugár, hogy talán majd most elkezd beszélni, de nem így történt.

Hogyan tájékozódtál? Honnan kértél segítséget?

Mint korábban említettem, a szülők és a pszichológus által.

Mit tanácsolt a pszichológus?

Szerepjátékokat ajánlott, hátha ezáltal megszólal az óvónők felé is, de ez nem történt meg. Azt gondolom, hogy a gyerek (azt hiszem, most már elmondhatjuk, hogy a ti gyermeketekről van szó) eljutott arra a szintre, hogy ez a szerep kényelmessé – ha lehet ezt így mondani – vált neki, így nem lehetett őt szerepjátékokkal kihozni ebből az állapotból.

A pszichológus is azt jelezte felém, hogy úgymond „csodát” ne várjunk. Valószínűleg, amíg óvodás lesz, nem fog nagy változás bekövetkezni, majd esetleg az intézményváltás által fognak pozitív dolgok történni.

Mivel próbálkoztatok a gyereknél? Hogyan tudtátok őt segíteni?

Mindig azt mondtam neki, ha bármi problémája van – nem érzi jól magát, fáj valamije, vagy csak egyszerűen szeretne valamit -, akkor nyugodtan szóljon a barátnőjének vagy valamelyik társának, hogy ezt közölje felénk. Ez nagyon jól is működött.

A bólogatás az elejétől kezdve működött nála, vagy csak egy idő után?

Nem működött az elejétől kezdve, csak egy idő után. Amikor mi megismertük őt, akkor a veletek (szülőkkel) való beszélgetésből tudtuk, hogy a bölcsiben is zárkózott volt, de arra számítottunk, hogy majd talán itt valami történni fog.

Munkatársak, kollégák hallottak a szelektív mutizmusról?

Igazából nem tudom. A közvetlen kollégákkal sokat beszélgettünk a kislányotokról, de nagy közösségben nem beszéltünk erről. Ez viszont hiányzik is, mert nem tudhatjuk, hogy mikor lesz legközelebb egy ilyen gyermek az óvodában. Szívesen vesszük, ha még több információt kapunk erről a problémáról, akár egy könyv, akár egy előadás keretében.

Hogyan „kommunikáltatok”?

Rövid idő elteltével a bólogatással, illetve a barátok segítségével, valamint amit korábban említettem, a szeme pillantásából.

A hivatalos portfóliómban (amit kötelező leadni az előremeneteli rendszer keretében) lévő esettanulmányt is a ti kislányotokról írtam – a ti és a pszichológus beleegyezésével –, és amikor kijöttek az oviba és ellenőriztek engem foglalkozás közben, akkor az volt az első kérdésük, hogy ki az a kislány, akiről az esettanulmányomat írtam. Ők is azt mondták, hogy ha nem mutattuk volna meg nekik, akkor az óvodai életből nem jöttek volna rá.

A gyermek képességeinek, készségeinek fejlődésére kihatással volt ez az állapot?

Szerintem nem. Elmondható, hogy a kislányotok egyenletesen fejlődött, amit az iskolaérettséghez el kellett érnie, az ő teljesítette.

Mennyivel jelent több munkát egy mutista gyermek?

Erre azért nem tudok konkrét választ adni, mert ugye még csak egy ilyen gyermekkel volt dolgom. Bizony azért nekem is fejtörést okozott az első időkben, hogy úristen, mit csinálok rosszul, miért nem tudok én ehhez a gyerekhez közeledni, vagy ő mit lát bennem, ami miatt nem tud hozzám szólni. Elgondolkodtam azon is, hogy lehet, valamit rosszul csinálunk, hogy nem tudunk vele szót érteni. A szülői visszajelzések viszont azt mutatták, hogy jól érzi magát az oviban, sőt, annyira szeretne néha elmondani dolgokat, de nem tudja, nem képes rá.

Milyen helyzetek azok, ahol kirívóan több odafigyelést igényel egy mutista gyermek?

Konkrétan nem tudnám megmondani. Azért az elején piszkálták őt azért, hogy: „te miért nem szólsz, miért nem tudsz beszélni, miért nem akarsz beszélni”. Más gyermekkel megértetni ezt a dolgot nagyon nehéz. Nagyon sokat kellett velük beszélni arról, hogy: „nem baj, ha ő nem mondja nekünk, majd elmondja nektek, és ti elmondjátok nekünk, hogy ő mit érez”. A többi gyerek nem érti, hogy a beszéd miért jelent neki problémát, különösen, hogy 3-6 éves gyermekekről beszélünk. De aztán megszokták és elfogadták őt olyannak, amilyen.

Mit gondolsz, egy „átlag” óvodának, óvónőnek kell utána olvasni, foglalkozni a témával, vagy speciális óvodát igényelne?

Nem gondolom, hogy speciális óvodát igényelne. Nyilván a pedagógusoknak is állandóan kutakodniuk kell, mert nagyon sok olyan probléma van – a mutizmuson kívül is -, amit nekünk nem tanítanak, vagy lehet, hogy ezelőtt 10 évvel még nem találkoztunk vele, de most már igen. Sajnos kimondhatjuk, hogy egyre több a „problémás” gyerek. Ezért kell folyamatosan továbbképzésekre is járni, hogy bizony felismerjük a problémákat.

A következő kérdés ugyan nem óvónői kompetenciába tartozik, de mivel volt már dolgod mutista gyermekkel, meg tudnád határozni, hogy mi a különbség egy szorongó és egy mutista gyermek között?

Ezt nehéz elválasztani. A mutista gyermek általában hosszú ideig zárkózott marad (legalábbis a felnőttekkel), és mint láttuk, hosszú idő eltelte után sem szólal meg. Szóval, ha lenne egy hasonló problémákkal küzdő gyermek a közösségben, akkor nem sok időt hagynék, hanem jelezném a szülők felé, hogy amennyiben szükséges, illetve szakember is úgy látja, minél korábban kezdődjön meg a terápia, hogy ezek a gátak minél előbb felszakadhassanak.

Általánosan az egy hónapos beszoktatási idő elegendő szokott lenni ahhoz, hogy a gyermek biztonságban és együttműködve töltse el az időd a közösségben?

Igen.

Milyen a szülők és a pedagógusok közötti kommunikáció, különösen, amikor egy úgymond „problémás” gyermekről van szó?

Nehéz erre választ adni. Igazából sajnos azt kell mondjam, hogy nekünk kell szólni. Nagyon sok szülő elfogult – természetesen mindenkinek a saját gyermeke a legszebb, legokosabb -, de egyes szülők nagyon nehezen fogadják el, ha mi jelezzük feléjük, hogy valamilyen probléma van. Pedig, minél korábban felismerjük a problémát, annál nagyobb segítséget kaphat a szülő és a gyermek egyaránt. Már az óvoda végére olyan követelményeknek kell megfelelniük a gyerekeknek, hogy nincs ok az időhúzásra.

Van olyan, hogy mi jelezzük a szülő felé a problémát, de ő hárít, vagy olyan is előfordul, hogy mi jeleztük a problémát, és a szülő nagycsoport végén kapkodja a fejét, hogy úristen mégis probléma van.

Nézzük a most aktuális témát: az iskolaérettséget.

Az új törvény értelmében minden 6 éves gyermeket el kellene engednünk iskolába. Megy a harc. Megy a harc a nevelési tanácsadóval, megy a harc a kormánnyal, és megy a harc a szülők és köztünk. Kérdés: mit csináljunk? Itt vagyunk, már november van, de válasz nincs. Kapkodunk össze-vissza. Kb. 8 papírt töltöttem ki minden gyermekről, hogy elküldjem őket a nevelési tanácsadóba, ugyanis kivették a jogot az óvónők kezéből, hogy eldöntsék, egy gyermek iskolaérett-e vagy sem. Ehelyett egy bizottság dönt erről, aki nem ismeri azt a gyermeket.

Hallottam, hogy esetleg tervezik bevezetni a nulladik évet?

Erről én is olvastam, de bárkit megkérdezek, nem tudja. Éppen ma a fejlesztőpedagógus jelezte felém, hogy még 4 oldalt ki kell tölteni minden gyerekről. Azt érzem, hogy megy a papírgyártás. Márpedig egy papírról nem lehet eldönteni egy gyermekről, hogy iskolaérett-e vagy sem.

A dátumokkal mi a helyzet?

Nincsenek tisztában a dátumokkal sem. Valaki azt mondja, hogy november végéig adjuk be a papírokat. Én hivatalosan azt az értesítést kaptam, hogy 2020. január 15-ig kell a hivatalos szervekhez elküldeni. Aki olyan, azt eddig is elküldtük a nevelési tanácsadóba, de nem küldtünk el minden gyereket.

Vannak esetek, amikor el kell vinni a gyermeket pszichológushoz, de lehetséges, hogy a gyermek ott másképpen fog viselkedni, mint a közösségben. Ilyenkor célravezetőbb lenne, ha a pszichológus a közösségben „vizsgálná” a gyermeket, hiszen a probléma ott tapasztalható, és egyéni közegben lehetséges, hogy fel sem merül. Most is van olyan gyermek az óvodában, akit hordanak pszichológushoz, ott minden rendben működik, de a közösségben nem.

Nagyon nehéz mindenki elégedettségének megfelelően eljárni.

Amikor tapasztaltok egy problémát, akkor fel tudjátok mérni, hogy kinek a kompetenciájába tartozik annak a „kezelése”?

Fel tudjuk mérni, melyek azok a területek, ahol a gyermek fejlesztést igényel. Először azonban mindig egy általános vizsgálat történik, ahol többféle szakember vizsgálja meg – logopédus, fejlesztőpedagógus, mozgásterapeuta, esetleg pszichológus is – a gyermeket, és az eredmény tükrében írják elő a szükséges terápiát.

Te mit tennél, ha gyermeked szelektív mutista lenne?

Nem tudom. Nagyon jó kérdés. Elkezdenék kutakodni utána, hogyan is tudnám az ő életét megkönnyíteni.

 

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők sorozatban is.