Mária és fia története

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el, a szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve.

A kép csak illusztráció.

Mária és fia története

2020. március

Kettő fiunk van, a nagyobbik 10 éves, a kisebbik Marci, 6 éves lesz szeptemberben.

Mindkét fiunk külföldön született, közel 10 évig éltünk Németországban.

Az indulás

A nagyobbik kint járta az óvodát és az iskolát is második osztályig. Marci csak egy évig járt óvodába, utána hazaköltöztünk. Marcinak az utolsó pillanatban kellett valamit találni, mivel éppen szeptemberben költöztünk haza, és már minden „jó” ovi tele volt. Szerettünk volna angolos ovit, mert kint is kötelezően tanulták az angolt a német oviban és suliban. Nem volt sok választásunk.

Majd Marcival kezdődtek is a gondok az oviban. Nagyon pozitívan állt hozzá a kisfiam, de sajnos az egyik óvónő és az egyik dadus is nagyon ellenszenves volt. Jobban hasonlítottak egy kiképző osztaghoz, mint sem óvodához. Rengeteg mindent tudnék írni, de a legdurvább az volt, amikor annyira megtömték étellel, hogy titokban kihányta a wc- n. Persze az ottani dolgozók ezt sem vették észre. Én meséltem nekik, miután megtaláltam a kis pulcsiját a wc- ben, amit levetett, mert lehányta. Volt megszégyenítés, hogy ő úgysem beszél, volt, hogy egyedül ült a csoportból az asztalnál, mert addig nem kelhetett fel, amíg meg nem kóstolta az ételt. Étkezésnél minden gyereknek kötelező volt (egyszerre) meginni 2- 2,5 dl vizet, amit a „vizes” társuk örömmel töltött, ha kért valaki inni, ha nem. Addig persze nem kelhettek fel, amíg meg nem itták.

A lesújtó valóság

A mindig vidám, pozitív, mosolygós fiamból lett egy depressziós kisfiú. Eleinte azt hittem, hogy csak a környezetváltozás miatt nehezebb beszoknia, de 3 hónap után végül váltottunk (sajnálom, hogy nem hamarabb).

Rohamosan romlott a helyzet a három hónap alatt. Eleinte csak az oviban sírt reggel, később már este is, hogy nem akar menni. Már nem akart bent uzsonnázni (érthető módon), később már aludni sem. Végül már semmit sem akart, ami az ovival volt kapcsolatos.  Mindig sírt, semmit nem evett, nem akart bent még inni sem, mert azt sem lehetett akármikor.

Az óvónő megkérdezte, hogy nem autista- e, mert próbálta „betörni”, de nem sikerült, neki nem szólalt meg. Két óvónő volt. Akit szeretett a fiam, egy kedves, fiatal kezdő volt. Vele beszélt néha a kisfiam, de a másikkal nem. Mindig úgy hívta őket, hogy a jó és a rossz. A gyerekekkel ott még beszélt.

Szépen, csendben végig jártam majdnem az összes ovit, hogy hol lenne hely számunkra. Mikor végre sikerült találni egy másikat, akkor jeleztem a vezetőségnél, hogy váltunk. Kíváncsiak voltak, hogy miért, mert több panasz is érkezett már erre az óvónőre. Mikor elmeséltem, ledöbbentek. Próbáltak marasztalni, mondván, hogy családi okok miatt az óvónő hamarosan elmegy. Megköszöntem a bizalmat, de mondtam, hogy nem szeretnék kockáztatni, ki tudja ki jön helyette?

A változás csodát tett

Váltottunk! A kisfiam evett, jókedvű lett ismét, óvták, mint a hímes tojást, talán már túlságosan is. Ha nem akart, nem tornázott, ha akart, akkor igen. Az előző helyen tornázott, itt viszont nem, mert nem volt kötelező. Én persze próbáltam motiválni, hogy mutasson példát a kicsiknek (vegyes csoportba került), stb. Szép lassan alakult, egyre jobban kivette mindenből a részét, de még mindig nem beszélt. Az ovis folyosón igen, szülinapi buliján az ovis barátokkal igen, bent az oviban már nem.

Két óvónő közül az egyiket jobban szereti, ő a „tyúkanyó” típus, a másik kicsit „katonás”.

Akit szeret, jó úton haladt vele, de most a második év ahogy elkezdődött, nem jut Marcira annyi idő, mert szeptembertől jöttek az új kicsik, akik az óvónők 80%- át lekötik.

Az óvónők nem tudják, mit kellene tenni, de amikor a pszichológus be akart menni a csoportba egy napra, azt mondták, semmi szükség rá. Viszont ami érdekes volt, hogy a pszichológust, amikor megemlítettem az óvónőknek, utána pár napra rá úgy jött haza a fiam az oviból, hogy:

–  „Most már a másik óvónéni is barát, mert megszeretgetett, és az ölébe ülhettem!!” Szóval több hónap után pont, amikor beakartam küldeni a pszichológust, hirtelen jóban lettek. Nem értem, miért nem hívták be az óvoda pszichológusát, vagy ha én intéztem magán úton pszichológust, akkor miért nem voltak együttműködőek?

Mi lehet a gond?

Amikor a pszichológusnál voltunk, azt mondta, hogy ez nem mutizmus. Voltunk gyermekgyógyásznál. Együtt működött a hölggyel. Beszélt, rajzolt, másolt, tornázott, labdázott, mindent csinált, amit kellett. Akkor azt mondták, hogy semmi baja, simán mehetne iskolába is ezzel a tudás szinttel, bár akkor még csak 4,5 éves volt. Voltunk nyári táborban, ott is beszélt mindenkivel, van akivel csak két nap után, de beszélt. Ott is azt mondták, hogy minden ok. vele. Kipróbáltuk a TSMT tornát, ott is megfelelt mindennek. Jártunk lovagolni, nagyon szerette, csak most a hideg miatt szüneteltetjük.

Jár az oviban néptáncra, ő választotta, és nagyon szereti.

A nagyobbik fiam egy évig szintén nem beszélt a német oviban, de mi azt gondoltuk, a nyelv miatt. Lehet, hogy ő is ezzel a gáttal küzdött anno, csak akkor még azt sem tudtuk, hogy ilyen létezik. Neki szerencséje volt a kinti oktatókkal. Sokat segítettek neki, és volt, hogy Németországban ő olvasta fel az ünnepi beszédet az egész iskola előtt. Példaértékű volt az a bizalom, amit akkor ott megszavaztak neki. Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon a picinek is másképp alakult volna- e az élete, ha kint maradunk.

Tudom, és olvastam a csoportban is, hogy sok gyereknek a változás segített. Mi viszont már annyi változáson estünk át, hogy még egy felnőttnek is sok.

Az oviban egyébként a néptáncon, ha énekelnek, akkor a többiekkel együtt énekel. Azt tudom, hogy azt nem szereti, ha mindenki rá figyel, amikor ő van a központban. Ami nekem ellentmondásos, mert ha pl.nem tornázik, akkor mindenki azt nézi, hogy miért nem?

Az oviban jelezték, hogy amikor találós kérdés van vagy a gyerekekkel beszélgetnek, és pl. kérdezik őket a színekről, akkor sokat jelentkezik a fiam, de végül mégsem mondja. Volt, hogy kiválasztotta a helyes válasznak megfelelő színt a ceruzák közül, és odaadta az óvónéninek.

Szerintem jó úton jár, ki lehetne hozni belőle, csak nyilván több idő és türelem kellene hozzá, amire nincs kapacitás. Ezért most tanácstalan vagyok, mert járhatunk bárhová, ha a napja 80%- át bent tölti az oviban a kisfiam.

Napokig lehetne erről mesélni.

A legrosszabb, hogy valóban nem tudják ezt kezelni az óvónők. Amikor jelentkezik, akkor jó lenne valamivel ösztönözni. Nem pedig azt mondani, amit mondtak neki, hogy:

-” Ez a te döntésed Marci!”

Egyébként, amikor erről beszélek a fiammal, azt mondja, hogy még nem szokta meg, hogy bent beszéljen.

Most arra gondoltam, hogy valamelyik ovis barátját elhívnám hozzánk, hogy itt megszokja, hogy beszél vele. Talán valami elindulna.

A fejlődés folyamatos

Az oviban az egyik óvónő nem régen azt mondta, hogy ott biztos nem fog megszólalni náluk, annyira tartja magát. Aznap este viszont Marci izgatottan mesélte, hogy amikor a barátaival játszottak négyen, akkor játék közben elkezdett beszélni (ő volt a kutya). A többiek persze meglepődtek, ekkor abbahagyta a beszédet. Hiába szólta az óvónőnknek, hogy természetesnek vegyék, ha megtörténik a csoda, a gyerekek ösztönösen viselkednek.

Én azt látom, hogy mennyit fejlődött, mindenből kiveszi a részét. Néptáncon énekel a többiekkel. Azt mondta, biztos csak tátog, de ő nem tudja, mert nincs ott. Ajánlottam a könyvet, azt mondta nincs ideje kiolvasni.

Egy új környezet

Egy magánóvoda igazgatója csinált egy tesztet, amiből az derült ki, hogy van több komoly barátja az oviban, akiket szeret. Lehet, hogy ezért nem lenne jó kiszakítani abból a közegből. Viszont az óvónő nem segítőkész.

Ezek után bementünk a nagycsoportosokhoz. Először mindenki megrohamozta, nem mondta meg a nevét sem a gyerekeknek. Utána viszont beszélt és játszott is velük. Később átmentünk a tornaterembe, ahol először csak a padon ült mellettem, kicsivel később viszont ő mutatta meg a gyerekeknek elsőként (ő jelentkezett), hogy mit kell majd csinálni a pályán. Megtapsolta mindenki, amire nagyon büszke volt. Ilyen kis bátorításokra lenne szüksége.

Nagy gondban vagyok, mert nem tudom, hogy mit tegyek. Maradjunk a régi oviban vagy váltsunk. A kisfiam azt mondta, hogy az lenne a jó, ha mind a kettő oviba járhatna.

Az oviváltás most megoldódott, mivel nyárig már nem lesz ovi a vírus miatt.

Bízom benne, hogy történetünk segít Neked/Nektek, valamint nyújt egy kis támaszt, vigaszt, és erőt tudsz belőle meríteni. Tudd, nem vagy egyedül, sokan „küzdünk” a (szelektív) mutizmussal.

Melindának köszönöm, hogy létrehozta ezt a közösséget, és igyekszik folyamatosan új információkat átadni, valamint lelkileg is bátorítani. Sokunknak nagy segítség!

Hihetetlen, hogy így ismeretlenül is mennyire segítőkész! Köszönöm szépen!

Én is nagyon köszönöm!

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.