Családi történetek
A történet valós eseményeket mesél el, a szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve.
A kép csak illusztráció.
Adél és fia története
2020. április
A kisfiúnk érkezése
A mi történetünk úgy indult, hogy 10 éves házasság után 41. hétre érkezett a fiunk. Testvére azóta sem lett sajnos. Szinte szimbiózisban voltunk az első években. Folyton bújt, az ölemben ült, kb. 3 éves koráig szoptatott baba volt. Nagyszülőkre nem tudtam hagyni, abból extrém sírás, vagy hiszti lett. Ha valami dolgom lett volna, azt csak együtt tudtuk intézni a fiammal. Apukájával se maradt meg kettesben. Azt gondoltam ez csak szeparációs szorongás, de nem akart múlni.
Nincs kiterjedt nagy családunk, a közeli rokonoknál, barátoknál vagy sokkal nagyobbak már a gyerekek – kb. 8-10 év korkülönbséggel nem tudtak kapcsolódni egymáshoz -, vagy sok olyan család is van a környezetünkben, ahol nem is született gyermek.
Hamar közösségbe jártam gyermekemmel
Pár hónaposan már jártam vele közösségbe rendszeresen. Babaklub, ringató foglalkozás, babazene, mondókás foglalkozások, TSTM.
2,5 évesen családi napközibe ment, hisz vissza kellett volna mennem dolgozni. Az első napon ott rászóltak, hogy ebéd közben nem beszélünk. Ettől megijedt, sírt, másnap már nem is nagyon akart menni. Ki is jelentette, hogy akkor ő ott nem fog beszélni.
Azt hittük ez elmúlik, megszokja. Nem akartuk, hogy úgymond a nyúl vigye a puskát, ezért nem visszakoztunk. És bár otthon nem szóltunk rá ilyenért, meg tudom érteni, ha egy egész csapat gyerek magyaráz valamit a magánbölcsiben, akkor végül senki nem eszik.
Családi napközivel kezdtünk
Állami bölcsiben nem volt férőhely, ezért választottuk a családi napközit. Heti 2x volt ott délelőtt a fiam. Ebéd után már el is hoztam. Később mégsem mentem vissza dolgozni a régi munkahelyemre, mert a munkaidőbeosztás nem volt vállalható gyerek mellett, de úgy gondoltuk, hogy mivel nincs testvére, ezért jó, ha szokja a közösségi élet normáit, barátkozik más gyerekekkel.
A magánbölcsis tanévet végigjártuk. Hamar lettek ott barátai, fiúk-lányok is, sőt kb. 1 hónap után azt kérte, engedjem, hogy több napon is menjünk (így heti 3 délelőtt volt ott).
Mikor érte mentem ebédután már mesélte is az aznapi élményeket, miközben átvettük a cipőt, de ha hozzászólt a gondozónéni, akkor csendben maradt.
Ott voltak szülinapok, farsang, sok jó móka, ennek ellenére nem változott a helyzet.
A fiam sosem volt irigy vagy erőszakos más gyerekekkel. Sokkal inkább értetlenül állt egy-egy játszóterezés során, ha beelőzték a csúszdán, ha elvették a homokozójátékot, vagy ha valaki kérés nélkül elvitte a kis háromkerekűjét. Elvárta, hogy én tegyek rendet, én szóljak helyette, én harcoljam ki az ő igazát, ő nem konfrontálódott, csak egyre frusztráltabb lett, sírt.
Elkezdődött az ovi
Ezt követő tanévben 3,5 évesen indult az igazi ovislét egész nap, minden nap, ottalvással, számomra pedig az otthon töltött évek után egy új munkalehetőséggel, oktatásokkal, vizsgákkal pont egyszerre. A rövid beszoktatási idő alatt szinte megijedt, hogy milyen sok gyerek van az oviban, suttogva beszélt velem. Egy óvónő ezen persze fennakadt, gondolom szólt nála a vészharang. Pár hét elteltével a fiam teljesen elnémult, velünk sem beszélt, otthon sem. Olyan volt az egész, mint egy sztrájk, hogy ő ovis lett, én nem vagyok itthon, nem hozom el korán, ebéd után, csak munkaidő leteltével. Egyre agresszívabb lett velem.
Akkoriban rengeteg hiszti volt, dühroham, földön fetrengés, engem ütött, ordított. Volt, hogy oviból hazáig rugdosta a lábam. Nagyon nehezen lehetett megnyugtatni.
Az új helyzeteket, változásokat úgy emlékszem mindig is nehezen fogadta. Állandó lelkifurdalással teltek a napok, minden nap azon vívódtam, hogy felmondjak-e a munkahelyen.
Felkerestünk egy szakembert
Kb. egy hónap múlva kérte az óvónő, hogy menjünk nevelési tanácsadóba, vagy valamilyen gyermekpszichológushoz. A tanácsadó napközben kért volna több találkozást, amit a munkahelyen újként nem mertem bevállalni, mármint a hiányzásokat, elkéredzkedést.
Így egy magán pszichológushoz mentünk el. Fiam ott végig hisztizett a lábamat ütötte.
A pszichológus végül azzal zárt, hogy nem tud segíteni, de mailben azért tartsuk a kapcsolatot, ott próbál majd tanácsokat adni, ami inkább a dühkezelésre irányult.
Az, hogy elvigyük pszichológushoz, az számunkra nehézség volt, nem annyira elfogadott ez, hogy pszichológushoz járunk, mint pl. Amerikában, ez nagyon furcsa és idegen ötlet is volt, így saját magunkkal is meg kellett küzdenünk emiatt.
Nekem kb. egy jó évembe került, hogy rájöjjek, az a pszichológus, akinél jártunk vagy nem volt kompetens, vagy nem találták meg egymást, nem tudtak kapcsolódni, vagy a fiam volt még túl kicsi, nem volt képes együttműködni. De ettől függetlenül lehet, egy másik szakember fog tudni talán segíteni.
Úgy éreztem mások vagyunk
Mindenhol azt láttam, azt éreztem, hogy mi mások vagyunk, kilógunk a sorból. Volt a környezetünkben, aki megpendítette, hogy autista, kötődési zavaros, elkényeztetett, egyke gyerek, ennyi.
Neten kerestem információt, hogy mi is lehet a fiammal, láttuk, hogy baj van, de nem tudtuk ez csak dac, hiszti, vagy mi lehet? Ekkor futottam bele a szelektív mutizmusba, amiről korábban sosem hallottam.
Ekkor éreztem késztetést, hogy keressek más pszichológust, mert talán mégsem ciki pszichológushoz vinni a gyereket. Ez lehet nem a nevelési vagy szülői kudarcom, hanem segítség kérése, olyan információ, vagy ötlet kérése, ami esetleg használhat, amire eddig nem gondoltunk. Azóta is járunk hozzá, hetente egyszer.
Az otthoni nembeszélés egy hónapig tartott az első ovis évünkben, aztán pár hónap múlva ismét megtörtént, akkor 3 hónapig nem beszélt velünk sem és egyre agresszívabb lett. Kiscsoportos ünnepségeken elbújt, a szemkontaktust is kerülte, szégyenlős volt, félénk.
Az „elveszett” hang keresése
Az első oviévben folytattuk a korábbi TSMT-t, kutya terápiára, szenzoros terápiára jártunk. A velünk való újbóli beszélés csak a lakásra korlátozódott, és csak ha mindketten otthon voltunk vele, volt, hogy adott napszakhoz is kötődött. Rendszeres rituálé volt ekkoriban, hogy minden nap elment a hangját keresni, ami valahol a lakásban volt elbújva (szekrényben, ágy alatt) aztán előugrott, hogy „megjött a hangom!”.
Továbbra sem értettük, hogy ez dac, sztrájk, hiszti, vagy ilyen fokú félelem, szorongás.
Ekkor jelentkezett a székletvisszatartás is, mint „tünet”. Ez napokra is elhúzódott. Állandóan volt itthon Laevolac szirup – a gyerekorvossal egyeztetve -, ha a gyümölcs, joghurt, zabkeksz nem vezetne eredményre.
A szobatisztaság is megkésve állt be állandóra, a nagydolgot kizárólag pelenkába tudta teljesíteni – és csak este – még 4 évesen is.
Ez is egy tudatos dolog volt. Később pszichológussal átbeszéltük, hogy a visszatartás és a csak este, csak a pelusba teljesítés is kapcsolódik a mutizmushoz (ugye, hogy ott meg a hangját tartja vissza, irányítja a pszichológus szerint).
Ez egyik napról a másikra normalizálódott.
Az, hogy elhagyta az esti pelushasználatot fürdés előtt a nagydolgához, azt egyszerűen előre kijelentette a fiam, hogy az 5. szülinapján már nem fog kelleni a pelus. És valóban, előtte egy hónappal egyik napról a másikra nem kellett.
Ennek kapcsán azt érzem, hogy egyszer csak ugyanígy kijelenti majd, hogy ekkor vagy akkor már fog beszélni itt, vagy ott adott emberrel. Nagyon drukkolunk neki ehhez. J
Több foglalkozásra is járunk
A következő ovis tanévben alapozó mozgás terápiára jártunk (jelenleg is), majd logopédus is foglalkozott vele hetente (jelenleg is), illetve egy gyógypedagógus vezette foglalkozásra is eljártunk, ahol nála 1-2 évvel kisebb, megkésett beszédfejlődésű gyerekek voltak egy kis csoportban. Bár azt gondoltam, hogy nem az a mi problémánk, hisz ő tud beszélni, de végül is, ki tudja mi fog segíteni alapon jártunk mégis oda továbbra is.
A kiscsoportban csúfolták, később mégis lettek barátai, kis szerelmei is vannak, több is azóta.
Kb. 1 éve járunk egy másik gyermekpszichológushoz hetente, egy éve járunk hip-hop táncra. Karácsonyi gála műsoron volt az első fellépése a kislétszámú tánccsoportjával, ahol ovistársak és más gyerekek is vannak. Nagyon bátran, ügyesen szerepelt. Apával végigsírtuk az egészet büszkeségünkben.
A kisfiamnak nagyon széles az érdeklődési köre
Még múlt decemberben eljutottunk a nevelési tanácsadóba, mert szerettük volna kérni a tanévhalasztást a következő évre (idén lett 6 éves). A nevelési tanácsadó többfajta felmérést, IQ tesztet is végzett.
Úgy látták, nagyon okos, értelmes gyerek, logikai gondolkodása 1,5 évvel megelőzi életkorát, de szorongó. Nem a tananyaggal, hanem a beilleszkedéssel lenne gondja az iskolában, így megkaptuk a halasztási engedélyt.
Teljesen szélsőséges érdeklődési körű a gyerekünk, mindig van valami, amibe beleássa magát: KRESZ táblák, autómárkák, naprendszer bolygói, tv csatornajelek, számok, betűk. Magától megtanult írni (nyomtatott nagybetűk), számokat ad össze, van, amit már szoroz is. Viszont ilyen alapdolog, hogy szóba állna a barátaival, nagyszülőkkel, vagy segítséget kérjen – ha pl. rosszul lesz -, nem megy.
A változás ugyan lassan, de jelen van az életünkben
Jelenleg is csak velünk beszél (apa, anya). Szerencsére 5 éves kora óta már nem köti ahhoz, hogy mindketten jelen legyünk, és boltban, utcán, bárhol, viszont, ha ismerőst lát, akkor elnémul. Ha a mama nálunk van, akkor vagy a fülembe suttogja, ha szeretne valamit, vagy át kell mennünk a másik szobába, hogy mama ne hallja, amit mond.
Olyan, mintha 2 különböző gyerek lenne. Otthon velünk felszabadult, érdeklődő, csacsog egész nap. Nélkülünk, társaságban, oviban szégyenlős, visszahúzódó. Nagyon lassan, nagyon kis lépésekben látok előrelépést.
Többször beszélgettünk vele a helyzetről. Azt a választ kapom, azért nem beszél másokkal, mert:
- nem szeretne,
- fél,
- nem akarja, hogy mások örüljenek,
- nem akarja, hogy a többiek csodálkozzanak, hogy ő mégis tud beszélni,
- szerinte nincs szép hangja,
- ezt már megszokta, már nehéz változtatni,
- nem tud a hangja neki szót fogadni, hiába próbálja,
- nem tudja, ez mikor fog elmúlni.
A mostani állapot
Jelenleg ott tartunk, hogy reggel beszélgetünk oviba menet, az ovi udvarán még halkan suttogva, bent viszont már nem beszél, ahol láthatja, hallhatja őt más is. Folyton azt lesi, ki vette észre, hogy ő beszél, gyorsan abba is hagyja, ha ismerős embert lát valahol, viszont pl. kiránduláskor, bevásárláskor, étteremben, nyaraláskor nem zavarja, hogy beszél, ahol és amíg számára nem várható, hogy ismerős van jelen.
Barátoknak, nagyszülőknek mobillal készített hang, vagy videofelvételeket veszünk fel, így küldünk időnként üzenetet a fiamtól. Nagyszülők ettől nagyon boldogok, közben sírva szenvednek, hogy miért csak így „beszél velük”, hisz ők úgy szeretik.
A kis barátok közül volt, aki nem is reagált semmit az átküldött üzenetre, pedig a fiam nagyon várta. Számunkra óriási lépés volt, hogy úgy készítettük a felvételt, hogy a fiam tudta, ezt most a kis barátjának vesszük fel. Másnak úgy érzem nevetséges, hogy ekkora gyerek nem képes kommunikálni.
Konkrétan rettegek, hogy valahol tömegben elveszítjük magunk mellől, és segítséget sem tud kérni, mert nem képes megszólalni. Vagy esetleg áldozata lesz gonosz gyerekek zaklatásának, cikizésének.
Nem tudom mi lesz, ez meddig tart, mit kellett volna másképp csinálnunk, mivel tudunk segíteni neki? Konkrétan évek teltek a megoldáskereséssel és a különböző magán intézményektől igénybevett teljesen szélsőséges fejlesztésekkel, mivel nem tudjuk, mi használ, nagyon sok dolgot kipróbáltunk, sok helyen jártunk.
Aki jelenleg van ebben a helyzetben, vagy épp csak most ismeri fel, hogy ez nem csak félénkség a gyerekénél, annak szerettem volna segítséget adni a történetünkkel (ami sajnos még nem oldódott meg) azzal a puszta ténnyel, hogy bár gyermeke kilóg a sorból az oviban, de nincs egyedül ezzel a ritka és kevésbé ismert állapottal.
Melindának köszönöm, hogy lehetőséget biztosít számunkra, hogy erőt, kitartást meríthessünk egymás történeteiből, valamint, hogy felkarolta a szelektív mutizmus témát.
Én is nagyon köszönöm!
Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.
Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.
