Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el.

A kép csak illusztráció.

Viki saját története – szelektív mutizmus felnőtt szemmel

Most 25 éves vagyok. Feltehetően szelektív mutista, bár ezt senki nem mondta ki hivatalosan. Immáron felnőttként írom le saját történetemet abban bízva, hogy segíthet mások problémájának megoldásában.

A kisgyermekkor felhőtlen boldogsága

Gyerekkoromtól kezdve egy nagyon vidám, energikus, “racsító hangú” lány voltam. Imádtam szerepelni az óvodában és alsó osztályos koromban is. Jártam néptáncra és rengeteg sportra, zeneiskolába, és nem okozott problémát, ha szólót kellett énekelni vagy szerepelni rengeteg ember előtt. A barátaim között inkább irányító típus voltam, követtek is a többiek, ha kitaláltam valamit. Szép lassan elkezdődött nálam egy szorongó érzés, féltem, hogy felszólítanak az órákon, nem beszéltem az osztálytársaimhoz csak a szűk baráti körömmel beszélgettem, a tanárok alig tudtak szóra bírni.

Nálam nagyon sok éven keresztül nem tudtuk mi lehet a problémám. Ide-oda mentünk/küldtek éveken át: tanácsadó, pszichológus, pszichiáter, csikung, természetgyógyász, kineziológus.

Elkezdődött valami

12-13 éves korban kezdődhetett ez az egész. 2008-ban halt meg nagymamám. Mamám nagyon támogatott, büszke volt, hogy mennyire imádok alkotni rajzolni. Sosem szidott le, hogy a közismereti tárgyak nem igazán érdekeltek. Sokat jártunk hozzájuk, a szokásos vasárnap mindig mamánál volt. Segítettem mindig neki, amiben tudtam, pl. fánkot sütni. Imádtam körülötte forogni, tüsténkedni. Így tudom, hogy nagyon rosszul esett, hogy már ő nem tudhatta, hogy felvettek a művészeti iskolába. Biztos vagyok abban, hogy ő lett volna a legbüszkébb! Nagymamám mellrákos lett, majd tüdő áttét is kialakult nála. Végül ebben halt meg. Halála előtt anyukámnál is diagnosztizálták a mellrákot. Így a nagymamám elvesztése mellett valószínű, hogy féltettem anyukámat is. Anya elmondása szerint kérdeztem azt is, hogy akár én is örökölhetem-e. Ez így összességében elég para időszak volt az életemben.

Az iskolában is megváltoztak a dolgok

Ráadásul a mamám halála utáni napon úgy gondoltam, hogy megyek iskolába, hátha a társaságban kikapcsolok, és nem Mamám jár az eszemben. Mivel nem készültem aznapra, ezért anya írt az ellenőrzőmbe, és feleletmentes napot kért. Viszont a kémia tanárom, mikor mutattam neki az ellenőrzőm, ahelyett hogy meghallgatott volna, egész órán engem kérdezgetett és folyamatosan leszidott, hogy készülni kellett volna. Emlékszem, hogy szóhoz sem engedett jutni, csak mondta és mondta a magáét. Torkomban volt a gyomrom, nem értettem, hogy miért csinálja ezt. Amúgy sem volt a kedvenc tanárom, nagyon szigorú, és nem igazán szerettük. Egész órán könnybe lábadt szemmel ültem, és már a barátnőimet is elkezdte a tanár piszkálni, mert próbáltak mellém állni. Az volt a fejemben, hogy jobb lett volna inkább otthon maradni. Végül az egész órai szidalmazás után sírva jöttem ki a teremből.

Én ezt a dolgot először nem mondtam el otthon, nem akartam a temetés intézése után még ezzel terhelni anyáékat. Anya ezt úgy tudta meg, hogy barátnőim mondták el otthon, hogy velem mi történt, és a szülők hívták fel anyukámat. Persze utána már én is elmeséltem este, hogy mi történt, a saját szavaimmal.

Úgy gondoljuk ez volt a kezdete és a kiváltó oka a mai napig tartó problémánknak. Ez a tanárom azóta a városunk kiváló pedagógusa címet kapott.

Anyukám a támaszom és segítőm

Otthon anyukám sokat segített, együtt tanultunk. A kötelező olvasmányok nagyon nagy nehézséget okoztak, egyedül nem ment, így anyukámmal együtt olvastunk, együtt töltöttük ki a feladatokat is. A tanórákon, ha hangosan kellett olvasni, akkor elsírtam magam. Szerettem, ha anya segít, mert nem bíztam magamban. Meg tudtam tanulni az anyagokat, otthon mindent fel tudtam mondani, viszont az iskolában, ha rám került a sor, akkor nem tudtam megszólalni, hanem jött a szájrágás az ujjtördelés és a sírás.

Ezek miatt sajnos a teljesítményem az iskolában egyre rosszabb lett.

A középiskolás évek

Középiskolát úgy választottunk, hogy vagy sport, vagy művészeti iskola legyen, mert imádok alkotni és szeretem a sportot. Egy művészeti szakközépiskolát választottuk, mert ott nem a bizonyítványt nézték felvételinél, hanem az ott teljesített gyakorlati vizsgát, ami rajz volt. Fel is vettek, de már az első hetek sem voltak zökkenőmentesek.

A kollégiumot nem bírtam, szorongtam, de csak a szüleimnek mondtam el, a tanárok nem értették, mi lehet a baj. Kivettek anyuék a koliból, és bejártam inkább.

A legnagyobb probléma talán az angol óránál kezdődött. Egy tesztet kellett kitölteni, hogy melyik csoportba rakjanak, emelt vagy kezdő. Nálunk általánosban nem volt jó az angol nyelvoktatás, szinte minden évben más tanárt kaptunk, így nem tudták megszerettetni velem, mert nehezen oldódtam fel az újabb és újabb tanároknál. A teszt nem sikerült túl jól, viszont annyira kevés osztálytársamnak lett jó a dolgozat, hogy engem is az emelt csoportba raktak. Voltak jó válaszaim és látszott, hogy már tanultam angolt. Így az angol órákon a hangomat sem lehetett hallani. Írásban még úgy, ahogy tudtam is visszaadni a tanultakat, de ha szóban kellett felelni, akkor amint kimondták a nevemet, elsírtam magam.

Pl. magyar órán felelet közben annyira izgultam, hogy eltörtem a saját ujjamat. Készültem órára, tudtam a választ, de nem tudtam megszólalni. Tanárnő folyamatosan kérdezgetett, próbált szóra bírni. Én eleinte halkan, de tőmondatokban válaszoltam, majd egyre halkabban, végül elsírtam magam. A faggatás közben folyamatosan tördeltem az ujjam (ami el is tört) és legvégül kiszaladtam.

 Végül már az írásbeli dolgozatokra sem tudtam írni. Kézremegés, izzadás. Dolgozatírás közben a tollat is eltörtem.

Tudták a tanárok, hogy valami nincs rendben velem, mert egyre visszahúzódóbb lettem.

Semmilyen formában nem tudták a tanárok számon kérni a tananyagot. Néha a tanárok tanórán kívül feleltettek, de csak akkor sikerült esetleg kinyögnöm, ha a barátnőm is ott volt.

A történelem tanárom mindenben segített. Mentem hozzá órán kívül este tanulni, ugyanazt elmondta nekem egyedül, mint amit órán mindenkinek. Jártam vele csikungra is, az egy mozgásos meditációs foglalkozás volt. De a suliban sem ismerték ezt fel, hogy ez nem csak izgulás meg stressz.

Viszont a gyakorlati órákon kiemelkedően jól teljesítettem, versenyekre jártam és számos díjat hoztam el.

Teljesen megváltozott az életem

Középiskolában jöttünk rá arra, hogy ez már tényleg komoly probléma, nem csak stressz és izgulás. Netet bújták anyuék folyamatosan, hogy mi lehet ez, de nem igazán találtunk rá a problémára.

Anya a mai napig nem érti, hogy a pedagógusok hogy-hogy nem tanultak ezekről a betegségekről. Anya három éve végzett el egy kisgyermeknevelő gondozó képzést, ahol tanultak akár a mutizmusról is és a tüneteiről is.

Az alvásomra is kihatással volt a szorongásom. Folyamatosan alva jártam, ami több balesetet is eredményezett. Nagyon keveset tudtam aludni, alvásvizsgálaton megállapították, hogy addig sem kapcsolt ki az agyam.

Idegen és zavaró helyzetekben rendszeressé vált a körömrágás, hajrágás, kéztördelés, fogcsikorgatás, szájrágás, bokacsavargatás.

Kilencedikes voltam, amikor anya elvitt a nevelési tanácsadóba és kérte, hogy segítsenek megkeresni a probléma okát. Ott egy pszichológushoz kerültünk, aki fél év után azt mondta, hogy nem tud velem mit kezdeni és azt javasolta, hogy menjünk pszichiáterhez. A pszichiáter többféle gyógyszert is kiírt, amit 2-3 hétig szedtem, aztán abbahagytam. Ez a pár hét alatt szinte folyamatosan aludtam. Többször elájultam, remegett a szám. Tiszta zombi voltam.

Az iskolába való bejárás nagyon fárasztó volt, és szedtem a pszichiáter által kiírt gyógyszert, így állandóan aludtam (órán is). A töri tanár pl. örült, hogy legalább alszok, mert látta, hogy állandóan fáradt vagyok.

Anyával végül úgy döntöttünk, hogy befejeztük. Nem szedem tovább a gyógyszert. Ha nem lesz érettségim, akkor sem engedi szedni.

Bekerültem az egyetemre

Végül meglett az érettségim, a tanáraim jóindulatából. A mozgóképi animációs vizsgán a gyakorlatom 5-ös lett, de az elméleti tantárgyak éppen, hogy csak meglettek.

Egyetemi felvételin csak úgy volt esélyem, ha nem volt szóbeli, vagyis csak a gyakorlatot nézik. A Nyíregyházi egyetem volt az egyetlen, ahol csak gyakorlati felvételi volt. Ott 100%-os felvételit teljesítettem, maximális ponttal kerültem be.

Az egyetem évei alatt egy ismerős gyógypedagógusnak mesélte anya a problémámat, ő mondta, hogy a tünetek alapján valószínű, hogy szelektív mutista vagyok. Felnőttként már nagyon nehéz volt erről szakvélemény kérni, mindenki, mindenhol, azt kérdezte, akkor hogyan érettségiztem le. Egyik hivataltól a másikig küldözgettek, eredménytelenül.

Egyetem alatt ugyanúgy, a gyakorlaton jól teljesítettem, a szóbeli vizsgákon szinte meg sem szólaltam. A gyakorlati tanáraim szerint az egyik legtehetségesebb hallgatójuk voltam, így segítettek ahol tudtak. Nyelvvizsga hiányában nem kaptam meg a diplomámat a többiekkel együtt. Végül egy logopédus orvos szakértőhöz kerültem, aki diszlexiáról és diszgráfiáról állított ki nekem szakvéleményt. Így mentességet kaptam a nyelvvizsga alól és a diplomámat is kézhez kaphattam.

Minden területen nehéz teljesíteni

Nem csak a suliban voltak gondok, jutott igazából mindenre. Rendszeresen volt olyan, hogyha például valamilyen fogadásra, eseményre kellett menni, ahol több olyan ember volt, akit nem ismerek, nem voltam képes még egy pohár kólát sem kérni.

Több versenyen is előfordult, hogy az oklevelet helyettem a tanárom vagy a barátnőm vette át, annyira féltem, illetve a tanárnő ment ki helyettem interjút adni, mert sírtam és már véresre harapdáltam a számat.  🙁

Igazából nemcsak akkor vagyok befeszülve, ha szerepelni kell, hanem amikor új munkát kapok, azt is elég nehéz úgy végig csináljam, hogy a számat ne harapjam szét, vagy van, hogy izomlázas már a bokám, annyira csavargatom az új helyzetekben. Úgy fogom fel, hogy nekem sokkal nagyobb koncentrációt igényel egy újabb helyzet, mint másnak. Olyan érzés, mint amikor egy cukorka ragad a torkunkra, hogy küzdők a torkommal, de tudom, hogy nem jön ki egy szó sem. A kezem mindig tiszta nyirkos, de emellett jéghideg általában. Furcsa érzés.

A mai napig nem tudom jól kezelni az új helyzeteket, idegen környezetben, idegen emberek között lefagyok, és nagyon rosszul élem meg. A telefonálás, főleg ismeretlen emberekkel egyáltalán nem megy, nem tudok beleszólni.

A barátok és a párkapcsolat

A barátaim elfogadtak, mindenben segítettek, támogattak. Akár a tanulásban, vagy az alkotásban is, és helyettem beszéltek. Az osztálytársak közül sokan csúfoltak és piszkáltak is miatta. Az első kéztörésem után elfogadóbbak lettek velem.

Nem voltak párkapcsolataim középiskolában, a gyerekkori legjobb barátommal jártam először, ő ismert milyen vagyok. A kapcsolatunknak elég hamar vége lett.

Személyesen nem igazán ment az ismerkedés, de az internet nagyban segítette ezt. Inkább ők kezdeményeztek, nehezen nyitottam idegen emberek felé.  Mikor már megismertem valakit, felszabadultabb lettem.

A mostani barátomat a nővérem baráti társaságából ismerem. Nővérem mutatott be és pátyolgatott, a társaságban mentem utána, mint egy utánfutó, így könnyebben feloldódtam, hogy a nővérem is ott volt. A párommal most külön élünk a családtól, együtt.

Szerintem most már elfogadtam magam. A környezetem is elfogadja a dolgaimat, próbálnak segíteni. Megtaláltam a nekem való munkahelyet, és ott biztos vagyok magamban. Folyamatosan tágítom a személyes teremet, egyre több embert engedek be. Szépen, lassan, de haladok.

Kialakult a személyiségem, amiben benne van a sok furcsa „vikis” dolog is.

Melindának köszönöm a lehetőséget. Így egyben elolvasni a saját történetemet, húú….. Az életem dióhéjban.

Én is nagyon köszönöm!

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.