Családi történetek
A történet valós eseményeket mesél el. A szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve. A kép illusztráció.
Lenke és kislánya története
A család összetétele
Három kisgyerek anyukája vagyok, akik jelenleg 3 és 5, valamint 7 évesek. A legidősebb gyermekünk fiú, majd következett két kislány. Történetem középső gyermekemről, Liliről szól.
A gyerekek kétnyelvűek (német, magyar) és mind a hárman Európán kívül születtek, ahol a férjem expatként dolgozott. Ennek rengeteg előnye, de sajnos hátránya is volt…., mint később kiderült.
A fiamról gyakorlatilag Lili születésekor derült ki kétséget kizárólag, hogy atipikus autista. Ez akkor sokkal komolyabbnak tűnt. A kisfiam egy masszív beszédkéséstől eltekintve kvázi behozta a lemaradását. Álmomban nem gondoltam, hogy a lányommal is lehet valami, ami ráadásul statisztikailag ritkább, mint az autizmus. Lili rendkívül ambíciózus kisbaba volt. Az a fajta baba és kisgyerek volt, akinél azt érzed, egy vészcsengő van a fenekeden. Amint letettem magam, megszólalt: mamaaa.
Lili és a bátyja
Lili mindent időre csinált, két évesen gyönyörűen beszélt és értett két nyelven, egyedül öltözött (harisnyát felhúzta, és nem engedett soha segíteni). Két évesen éjszaka már szobatiszta volt, de rendkívül anyás volt. Nem igen tudtam csak úgy más kezébe adni, és nem akart enni, ha más is ült az asztalnál.
Imádták egymást a bátyjával. Lili volt az abszolút főnök, nagyszájú, eleven, tündéri kislány. A bátyja szépen csinálta, amit mondott. A fiam ekkor még mindig nem beszélt és nem vett fel kapcsolatot mással, de egymással egész nap játszottak. Egy ágyban aludtak összebújva. Sosem féltettem túl őket, minden „veszélyes” dolgot megengedtem. Kifejezetten vagányak voltak, főleg, ha a szabadban voltunk.
Lili viselkedése az „idegenekkel”
Az már akkor is feltűnt, hogy Lili házon kívül nem igazán barátságos. Nem jártak óvodába, viszont rengeteg kisgyerekes szülő volt körülöttünk, így bőven volt programunk napi szinten. Volt egy tipikus arckifejezése is, és kvázi zokon vette, ha egy nem családtag hozzászólt. A gyerekorvost 3 évesen bokán rúgta, miután bemerészelte oltani. Én ezt mindig annak tudta be, hogy biztos a soknyelvű környezet, és nem tudta, hogyan reagáljon, ha éppen angolul vagy más nyelven szólnak hozzá. Nagyszülőket imádta, ha az egykorú unokatestvérével (ritkán találkoztak) például 10 órakor találkoztak, akkor délután 4 órára oldódott fel annyira, hogy játszani tudott velük.
Anyukámmal elmentek a játszótérre (szintén kb. 2 éves lehetett) és azt mondta, hogy nagyon jól érezte magát, csak rendkívül zokon vette, amikor egy másik kisgyerek is oda merészelt menni a mászókára. Ekkor még nevettünk rajta.
Meglátogattuk a testvéremet, nem akart bejönni a házba, bőgött és állt 15 percet a teraszon, mire sikerül bemenni vele. El nem tudtam képzelni, mi lehet a baja. Ma már tudom, félt.
A kistestvér érkezése
Lili még nem volt két és fél éves, amikor megszületett a kistestvére. Nem volt boldog, sőt „utálta”. Ráadásul eszméletlen édes kisbaba volt. Bárhová mentünk, meg kellett hallgatni, milyen cuki a baba, még az idegenek is ajnározták. Láttam, hogy próbálta szeretni, de nem ment. (Ezt utólag tudom, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kellett volna erre a problémára fektetni, és megbeszélni, hogy teljesen természetesek és jogosak az érzései. Elmondtuk neki, hogy nekünk is nehéz néha a kisbabával. Itt biztosan megrogyott az önbecsülése, mert azt hitte, vele van a baj, hogy nem tudja szeretni, amikor körülötte mindenki imádja.)
Azért írtam ilyen hosszan az előzményekről, mert a mutizmusnak nincs konkrét kiváltó oka, viszont vannak kedvezőtlen körülmények. Esetünkben volt bőven.
Költözés Európába és az ovikezdés
Lili egy kicsivel elmúlt három éves, amikor visszaköltöztünk Európába. A terv az volt, hogy pár hónapig Magyarországon leszek a szüleimmel, amíg a férjem befejez mindent külföldön, és találunk egy otthont Németországban. Nagyon élveztük azt a pár hónapot a nagyszülőknél. Beírattam Lilit egy magánoviba délelőttre a mellettünk lévő utcában, gondoltam szocializáljuk kicsit.
Örült az ötletnek, rendkívül szívesen ment az oviba. Vetem neki szép, új ruhákat. Ezeket nem vette fel, hanem betette egy zacskóba, és házon belül mindenhová hurcolta magával, de nem vehettem ki belőle semmit. Olyan volt, mint egy hajléktalan, akinek a zacskóban lévő ingóságai a biztos pont az életében. Egyedül pakolta az ovis táskáját, rendkívül akkurátusan, és soha semmit nem felejtett el. Tündéri óvó nénik, puszi, integetés, semmi sírás, mehettem haza. Tökéletesen beszélt magyarul, mondókákat és énekeket is ismert. Mondanom sem kell, ez az óvodában nem derült ki.
Röviden összefoglalva az ovis karrierünket, Lili nem beszélt és nem játszott senkivel, csak figyelt másokat. Nem is evett. (Az evés nálunk amúgy is rendkívüli program, éppen a tesó miatt. Lili fél új dolgokat megkóstolni, szóval a gyermekeim képesek ugyanazt enni minden nap. Lili rendkívül válogatós volt, nem kóstolt meg semmi újat, vagy csak hosszas rákészülés után. Hagyjuk is, szerencsére egészségesek, szépek és rendkívül nagy növésűek.)
Lili a karácsonyi műsorban nem vett részt, az ölembe ülve néztük végig. Nekem ezzel egyébként nem volt problémám, nem vagyok híve amúgy sem ennek a kötelező szerepeltetésnek. De mindenképpen feltűnő volt.
Költözés Németországba
Karácsony után nem sokkal el is költöztünk Németországba. Tetszett nekik az új ház és környezet. A gyerekek az elején még mindig velem voltak otthon és nem jártak intézménybe. Lili csak nyártól kapott ovis helyet, úgyhogy ő még pár hónapig otthon volt velem.
Barátkozás, viselkedés
Az utcánkban lakott egy kislány, akivel később egy ovis csoportba is járt. Láttam, hogy szívesen játszana vele. Egyedül nem ment semmi…., ha összeboronáltam őket, akkor rollereztek vagy nálunk játszottak. De ha meglátta kint a kislányt, és én mondtam neki, hogy menjen oda hozzá, soha nem ment ki egyedül vele. Ki kellett vele mennem, soha nem köszönt, csak úgy elkezdtek valamit szégyenlősen együtt csinálni. A kislány születésnapi buliján Lili végig a nagymama ölében ült. Egyébként élvezte, nekem azt mondta, hogy jó volt….
Ha vendégek jöttek hozzánk, az elég groteszk „műsor” volt. Először elbújt mögém, nem köszönt, nem beszélt, majd egy idő után ez a „kukaság” átcsapott valami eszméletlen idétlenkedésbe. Egy idő után nem akarta, hogy fényképet csináljak róla. Rám kiabált, és ha valahol látott egy képet vagy videót magáról, akkor kérte, hogy töröljem le.
Az új ovi
Elkezdtük az óvodát. Éppen 4 éves volt, de a korához képest nagyon érett volt mindig is. Szívesen ment, pakolta a cuccát, itt sem felejtett el soha semmit. Minden nap ugyanazt a tízórait kérte, minden nap ugyanazt a rajzot kaptam haza az oviból. Pár hónap után rákérdeztem az óvodában, hogy mi a helyzet a gyerekkel. Németországban alig mond valamit az óvónő, adatvédelem mindenekfelett. Megbeszéltünk egy fogadóórát. Azt mondta, hogy Lili tündéri, értelmes, aranyos kislány, csak hát nem beszél. Mi az, hogy nem beszél?! Hát például a reggeli „Morgenkreisnál” ő az egyetlen, aki soha nem mond semmit.
Remek (gondoltam), 5 hónapja jár oviba a gyerek, és ha nem kérdezek rá konkrétan arra, hogy mi a helyzet vele, akkor ezt sohasem tudom meg? Ebben az időszakban masszívan a fiam fejlesztésével, a közelgő beiskolázással is el voltam foglalva. Megkértem a fiam pszichológusát (nem voltam ugyan elájulva tőle, de őt kaptuk az állami fejlesztő rendszerben), hogy nézzen rá az óvodában a lányomra, mert akárki akármit mond, ez nem normális dolog.
A vélemény: Szorongási zavar, és nagyon ellenálló. A mutizmus szó soha nem hangzott el.
Ez esetünkben úgy nézett ki reggelente, hogy ment minden, mint a karikacsapás, amíg be nem kellett lépni a csoportszobába. Ott lefagyott, lelassult a mozgása, húzta le a pulóvere ujját, azt rágcsálta, vagy a plüsst tette a szája elé. Ha odajött az óvónő köszönni és kezet fogni vele, a kezét megfogta, de nem mondott semmit, hanem nézett a földre. Ha nem jött oda az óvónő, dadus, valami gyerek, aki odahúzta vagy ültette valahová, akkor csak állt ott középen.
Elkezdődött a „fejlesztés”
Gyerekorvos, korai beavatkozás, állami fejlesztőrendszer. Heti egy logopédia, ergoterápia, pszichológus, aki az oviba megy. Az igaz, hogy gyorsan kaptunk helyet, csak sajnos ebben semmi személyre szabott nincs. (Olyan, mint otthon a TSMT torna. Több mindenre használják, aztán vagy beválik, vagy nem.) Nem is találtam hirtelen más fejlesztést. Csináltuk, ugyan a gyereknek klasszikus értelemben nem kell logopédia, ergoterápia, a mozgása olyan, mint a párducnak, de szívesen ment. Szeret mozogni és játszani, és csak egy valaki volt ott, aki mindig ugyanaz a személy volt, így ez nem okozott neki stresszt. A pszichológus az óvodába ment, őt nem szerette.
Az új barátnő
Közben lett egy barátnője. A kislány hasonló háttér, expat külföldön, most költöztek vissza. Hasonlóan „kuka” a kislány. Együtt pantomimoztak. Beírattuk őket balettra. Szívesen járt, de csak ha a barátnője is ment. Ő volta védőpajzs. Egyszer a kislányt másik gyerekkel állította a tanár párba, és onnantól a lányom nem csinált semmit.
Egyik nap mondtam neki, hogy áthívtam a kislányt játszani. Teljesen lefagyott, nem kapott levegőt. Ide? Hozzám? Mikor? Szinte pánikba esett, nem akarta. Napokig rágtuk a témát. Aztán azt mondta, hogy oké, jöjjön. Minden részletet átbeszéltünk. Mielőtt jött a kislány, már órákkal korábban készülődött, azt találgattuk, hová tesszük az asztalon a muffint, ropit.
Megjött a barátnő, egyik sem mondott semmit. Anyukájával egymásra nevettünk. Te jó ég! Majd hívom. Miután kukán álltak a szobában pár percet, elővettem egy játékot és bohóckodtam nekik és velük egy kicsit, amíg feloldódtak. A játék aztán remekül ment. Amikor a kislányért jött az anyukája, nem köszöntek el egymástól. Következő találkozáskor meging úgy viselkedtek, mint két idegen.
Apró változások az óvodában
Az oviban volt egy kis haladás. Az óvónővel és óvóbácsival váltott néha pár szót, voltak barátnői. Amikor a folyosón vagy máshol találkozott a barátnőkkel, soha nem köszönt, de játéknál beszéltek egymással. Elkezdett tornázni is alkalomszerűen, de amikor az oviban valami kevert csoportos sportesemény volt egy másik óvónénivel, akkor nem csinált semmit, és nem is válaszolt.
Én attól kezdtem el félni a legjobban, hogy egyszer valaki bántani fogja emiatt a viselkedés miatt.
Egy januári napon, amikor délben elhoztam az udvarról, a kocsihoz menet látom, hogy vizes a nadrágja. Kiderült, hogy bepisilt. Aznap elmentek a csoporttal egy idősotthonba énekelni. Ő nem szólt, nem kérdezett, inkább a nedves nadrágban volt a nulla fokban.
Otthon sokat játszott ovisat. Az összes éneket és játékot tudta és játszotta otthon. Az oviban viszont nem.
Otthon is megszűnt a nyugalom
Teltek a hónapok, jártunk fejlesztésre, és azt vettem észre, hogy otthon megszűnt a nyugalom.
Elképesztő mértékben kezdte el igényelni a figyelmemet. Csak őt nézzem, ne nézzek rá a húgára. Semmit nem tudtam csinálni, csak vele kellett foglalkozni. Lilit nagyon feszítette ez az egész belülről, amit rajtam és a tesójain vezetett le. Pillanatok alatt változott át aranyos, kis tündérből „vérfarkassá”. Mindent azonnal meg kellett neki csinálni, és mindenért én voltam a hibás. A szemem előtt csinált valamit, majd azt mondta, hogy én voltam.
Nem kellett szakembernek lenni, hogy lássam, valami nem oké. Én egyre fáradtabb és türelmetlenebb lettem, kezdtünk nem túl jóba lenni egymással. Elkezdte tekergetni a haját és többször láttam, hogy bele is vágott. Ez nem egyik napról a másikra történt, hanem lassan gyűrűzött be. Amikor a szüleim látogatóba jöttek, egészen ledöbbentek a helyzeten. Anyukám azt mondta, hogy ha Lilinek van kedve, akkor elviszi pár hétre. Nagyon élvezett a nagyinál lenni, kicsit meg is nyugodott.
A pszichológiai kezelés
Összeültünk egy beszélgetésre a fejlesztőivel, ahol szintén nem hangzott el konkrétan a mutizmus szó, csak a pszichológus laptopján láttam egy slide show-n (azt mondta ugyan, hogy gyanakszik rá). Azt is mondta, hogy csinálna egy IQ tesztet, mert kognitívan feltűnően erős és érett rá agyilag.
A pszichológus megpróbálta Lilit kondicionálni. Minden szóért, egyéb dologért jutalom járt. Legtöbbször vitte a két ovis barátnőjét is a foglalkozásra. Kedvenc történetem, amikor kimentek csoportosan a pékségbe és a másik két kislány ott drukkolt neki, hogy de Lili látod, nem nehéz…..(Látod nem nehéz….de igen, neki megugorhatatlan, bele sem gondolok, mennyire hazavágta ez a gyermek amúgy is mínuszban lévő önbecsülését.) Aztán az egyik nap bejelentette a lányom, hogy másnap reggel ő fogja mondani az oviban, hogy milyen nap van. Be is gyakoroltuk. Szerda, szerda, szerda. És mondta is, és kérte a jutalmát is. Ez így ment pár napig, és a jutalom, amit kért, egyre nagyobb volt. Elkezdett követelőzni. Tudtam, hogy ez zsákutca.
A másik, amivel nem tudtam mit kezdeni, az a NEM szócska volt. Ha azt mondta, hogy NEM, akkor az egy bebetonozott, sziklaszilárd nem volt.
Beiskolázási vizsgálat
Az óvodába jött egy néni, kaptunk időpontot, átbeszéltük, hogy mi lesz. Hát nem lett semmi. Lili ült az ölemben, meg sem szólalt, a szemvizsgálatos gépbe nem nézett bele, a papíron mutogatott és rajzolt valamit, amihez ugye nem kell a beszéd.
Azt mondta a hölgy, hogy talán speciális iskola. Erre teljesen kikészültem, mert ugye 2 nappal korábban még IQ tesztről volt szó, mert úgy néz ki, hogy túl okos. Elkezdtem intézni, hogy ne kelljen szeptembertől iskolába mennie.
Folytatás következik!
Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.
Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.
