Családi történetek
A történet valós eseményeket mesél el. A szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve. A kép illusztráció
Lenke és kislánya története 2. rész – egy külföldi terápia
A történetet ott fejeztük be, hogy elkezdtem intézni, hogy ne kelljen Lilinek szeptembertől iskolába mennie.
A történet első részét itt tudod elolvasni: https://bit.ly/3ioy9XI
A megoldás keresése
Ekkor volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy akkor most keresek valami megoldást, mert nem igaz, hogy ez egy megoldhatatlan probléma. Eszembe jutott a laptopon a szó. Szelektív mutizmus. Google, keres, olvas, keres, olvas…..
Úgy két órával később egy honlapon landoltam. Ez volt a legösszeszedettebb, profibb, informatívabb leírás, amit találtam. Volt egy jó érzésem ezzel kapcsolatban. Nem tudom miért, de volt.
Elküldtem a férjemnek néhány információt, kérdeztem, hogy ismer-e egy ilyen gyermeket? Annyira tű pontosan írta le a lányunkat és az egész viselkedését, hogy vérfagyasztó volt olvasni. Azt írta vissza a férjem, hogy: Hívd fel!
A kicsi lányom viselkedése is megváltozott
Volt még egy fontos dolog nálunk. A legkisebb lányom is óvodás korba lépett és masszívan elkezdte utánozni a nővére viselkedését. Ő nem volt mutista (hiányzott ez az elemi félelem), de nagyon erősen utánozta őt. Nagyon aggódtam.
Azonnal felhívtam a weboldalon talált telefonszámot. Meg sem néztem, hol van a praxis helyileg. Bárhová képes lettem volna elvinni a gyereket. Szerencsére nem volt vészes a távolság. 1,5 óra autópályán.
A nagy lehetőség
Felhívtuk a praxist, nagyon kedves, empatikus hang. Kaptunk egy időpontot pár héttel későbbre. Az egész családnak mennie kellett.
A terapeutával majdnem két órát beszélgettünk a férjemmel.
Ezután megnézte a lányomat, azt mondta, hogy közepes eset.
Hogy is mondjam? Kézzel fogható volt a profizmus és az összeszedettség. Úgy tűnt, hogy pontosan tudja, hogy mit csinál a terapeuta. Elmondta, hogy mikor mi fog történni a gyermekkel, és az miért történik. Pontosan felépített terv volt.
A praxisról és a terápiáról dióhéjban
Egy terapeuta házaspárról van szó. 23 éve csak mutista gyerekekkel foglalkoznak. Anno egy „vegyes” praxisuk volt, majd jött egy mutista kislány, akivel először ők sem tudták, hogy mit kezdjenek. Aztán elkezdtek ebben a témában kutatni, a kislányt kihozták a mutizmusból, majd ezután erre specializálódtak.
A terápia 2*3 hét, napi hét óra foglalkozást jelent. Azt mondta a fejlesztő, hogy máshogy nem is dolgoznak, mert az intenzív foglalkozás nagyon fontos, hogy a gyerek át tudjon lépni a félelmein és ne csússzon vissza.
3,5 éves kortól 15 éves korig vállalnak gyerekeket. Minél tovább tart a halogatás, annál nehezebb kijönni belőle. A hosszú éveken át tartó szótlanság komoly károkat okozhat a gyermek pszichés fejlődésében, és egy idő után kognitív szinten is.
Éppen 2019 karácsony előtt történt ez, és úgy döntöttünk a férjemmel, hogy kerül, amibe kerül, lenyomjuk a programot. 2020. február elején kezdhettük.
Közben elmondtam a régi pszichológusnak, hogy szakítunk vele, és hogy miért. Elmondta, hogy ne legyenek nagy reményeim, mert egy mutizmus terápia általában öt évig is eltarthat, és hogy ez mennyi pénz lesz.
A terápia megkezdése
Tehát 2020. február elején belevágtunk. A korona vírus miatt a második blokk kicsit át lett ütemezve, és sajnos az ovizárás sem hajtotta a mi malmunkra a vizet.
De mindezek ellenére a történetünk happy end. Még a gyerek arckifejezése is teljesen megváltozott, ahogy kijött ebből a dologból.
A férjemmel együtt kaptunk „használati utasítást”.
Mivel egy házaspár csinálja a foglalkozást, tehát van egy férfi és egy nő is, így olyan, mint egy család, nagyon autentikus is.
A terápiában semmi varázslat nem volt. Rendkívül empatikus rajzolás, játék, beszédhelyzetek profi előkészítése, és az önbecsülésének felépítése.
Én mindig a másik szobában vártam (Velem is sokat beszélgetett a terapeuta, és ha kérdésem volt, akkor válaszolt.)
A harmadik napon kimentek vásárolni, és a kislányom vett egy sütit. Pontosan előkészített beszédhelyzet, koreográfia volt. A környékbeli boltok természetesen be vannak avatva. Aztán mielőtt velem ment először vásárolni a lányom, akkor hárman is leültünk beszélgetni, hogy mit fog venni és mit fog mondani a boltban. Nekem elmondta külön, hogyha azt érzem, hogy a boltba lépéskor befeszül a gyerek és a szája elé tesz valamit, akkor mondjam neki, hogy: Várj, valamit rosszul értettem (én, én viselem a felelősséget, nem várom meg a kudarcot), menjünk vissza és kérdezzük meg Frau E-t. Amikor először kimentünk, vett egy perecet, utána visszamentünk, leültünk hárman és nem pezsgőt bontottunk és fejet simogattunk, hanem megkérdezte tőlem a fejlesztő a lányom előtt, hogy és hogy ment a dolog. Azt kellett mondanom, hogy teljesen rendben volt. Tud beszélni mások előtt, láttuk, ez egy teljesen normális dolog, és el is várjuk most már, hogy megy. Pont. Csinálni újra és újra, minden nap.
És akkor ők sokat rajzoltak, kézműveskedtek, a mappáját vitte az oviba. A terapeuta felhívta az ovit, mit kérdezzenek, mit mondjanak, hogyan viselkedjenek. Fontos, hogy ő mutassa meg a rajzait és meséljen róla. Ez egy komfortos beszédhelyzet neki.
A terápia elején volt olyan, amikor kislányom sírt, amikor mentem kifelé. Ezen kívül mondta, hogy a terapeuta buta, és soha többet nem megy, de aztán ezzel a lendülettel húzta a cipőjét és indultunk is, mert érezte, hogy valami jó dolog történik vele.
Helytállás egy új szituációban
Miután vége lett az egész terápiának, annyira látszott, hogy vár egy szituációra, amit teljesen egyedül csinálhat. Ez pár nap múlva be is következett.
A korábban említett pantomimes barátnő születésnapja után a kishúga mondta, hogy ott felejtett valamit. Lili azonnal rávágta, hogy majd ő elhozza. Egyedül. Ezzel a lendülettel kirobbant a kocsiból, odaszaladt a kapuhoz, felcsengetett, intézkedett, majd visszaszállt az autóba.
A jelenlegi állapot
Természetesen ez egy hosszú folyamat, de az első és legnagyobb akadályt leküzdöttük. Nincs olyan beszélgetés, ahol a lányom bekukulna. Köszön. Ha kérdezik, akkor válaszol. Nem velem csináltat egy csomó mindent, mint korábban. Van, amikor jobban megy, és van, amikor rosszabbul, de olyan, hogy nem megy, olyan nincs. Ha fél, akkor elmondja.
Az egész személyisége megerősödött, nincs a folyamatos: már megint nem sikerült érzés.
Ha fél, az nem a viselkedésén látszik, hanem mondja, hogy mama, most kicsit félek.
A kettőnk kapcsolata is sokkal jobb lett, mert sajnos az is megsínylette a dolgot.
Tanácsok a szülői reagálásokra
Olvastam másoknál, hogy úgy próbálják segíteni és motiválni a gyereket, hogy bármit csinál, akkor megdicsérik. Gyakorlatilag minden szülőnek ez jut eszébe először, de van vele egy probléma. A gyerek folyamatosan értékelve van. Nem kell mindig megdicsérni, hanem elég megerősíteni abban, amit csinált. Például: a játszótéren szól a gyerek, hogy „Nézd anya!”, és lecsúszik a csúszdán. Erre te valószínűleg azt mondod, hogy: „Milyen ügyes vagy.” Értékeled. Nem várt erre. Ő csak annyit akart, hogy lásd, meg akarta osztani veled az örömét. Teljesen oké, ha annyit mondasz, hogy láttam, vagy integetsz neki. Vagy mondd azt, hogy: „Láttam, tetszett, de azért kicsit félelmetes is volt ugye?” Ilyen módon segítesz neki az érzelmeit azonosítani. Ez az érzelem alapú kommunikáció nagyon fontos. Én erre most nagyon keményen ráálltam.
Másik példa, amikor rajzol neked valamit, szalad hozzád a rajzzal. Erre te valószínűleg azt mondod, hogy: De szépet rajzoltál! Nem azért rajzolta, hogy értékeld, hanem azért mert el akarta neked mondani az örömét. Mondd azt: Köszönöm szépen, hogy megmutattad, örülök neki, szeretlek.
Azért sem szabad mindig értékelni, dicsérni, mert akkor azt nem fogja tudni kezelni, ha nem értékelik, vagy ha esetleg nem lesz ügyes.
Pszichológus/terapeuta választáshoz szerintem az alábbi tényezők nagyon fontosak:
- Milyen benyomást kelt. Empátiával teli vagy olyan harsány, hangos.
- Beszél-e a gyerekről a gyerek előtt.
- Kérdezzünk rá, milyen tapasztalata van mutizmus témában, hány gyereket kezelt, milyen sikerrel, mióta csinálja?
- Kérdezzük a terápiáról, célokról. A hát, majd meglátjuk, az elég sovány.
- Része lesz-e a szülő a terápiának? Egy mutista gyermek esetében sajnos sok minden sérülhet, pl. a szülő-gyermek kapcsolat, a szülők egymással való kapcsolata, a szülőkre is ráfér egy kis segítség, mert a sok nehéz kérdésre nekik kell tudni válaszolni, illetve vannak szülők, akik magukat hibáztatják.
Változások
A terápia első része után is már elmondhatom, hogy kislányom teljesen kinyílt és látszik, hogy mennyire szociális gyerek (mindig is szeretett volna az lenni). Nekem is rengeteg örömöm van benne, és nagyon jóba lettünk újra.
Idegen gyerekhez még nem megy oda a játszótéren, de ha szimpatikus neki valaki, akkor hagyja magát „felszedni”.
Tegnap megkérdezte, hogy felveheti-e az ünneplős, csillogós ruháját a játszótérre. Azt válaszoltam neki: „Ahogy szeretnéd. A te döntésed.” Nem mondott semmit, csak hozott nekem a zoknis fiókjában lévő titkos dugicsokiból egyet. J
Melindának köszönöm a lehetőséget, hogy a történetünk által talán másoknak is segíthetek.
Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.
Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.
