A szelektív mutizmus útján

Előzmények

Hatodik éve „tapossuk” a szelektív mutizmus útját. Sok nehézségen és sok sikeren vagyunk már túl, de még mindig tart a folyamat néhány helyzetben. A kislányom az oviban csak a gyermekekkel beszélt, a pedagógusokkal egyáltalán nem. Négy évig járt oda, az óvónénik megértőek, elfogadóak voltak, de nem jártak sikerrel. Az ovi mellett 2 évig jártunk pszichológushoz. Amikor első osztályba készültünk, akkor nagy várakozás volt bennünk, szülőkben. Kislányom nagyon várta a sulit, és végig azt mondta, hogy ott minden rendben lesz. Ezt persze már többször mondta előtte más szituációkra is, és sokszor mégsem sikerült a „megmérettetés”. Mi ekkor sem csüggedtünk, igyekeztünk őt biztatni. A suli azonban egy nagy kérdőjel volt. A szelektív mutizmus nem igazán ismert fogalom a pedagógusok körében sem. Nem mindegy hogyan indulunk, hogyan kerül a közösségbe a gyermek, ott hogyan viselkednek vele, oda jár minden nap, a napok legnagyobb részét ott tölti. Tehát volt izgalom bőségesen. Az első nap máris teljes sikerrel zárult. A kislányom megszólalt, elmondta a nevét, és minden hozzá intézett kérdésre válaszolt.

A szelektív mutizmus rejtelmei

A suli bámulatos indulása és hatása arra engedett következtetni, hogy egyéb területen is változások fognak bekövetkezni. Hát, ez nem igazán lett így. Számunkra érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon mennek végbe a változások. Azt tapasztalom, hogy ezzel a legtöbb szülő így van. Van olyan személy, helyzet, ahol továbbra is marad a „némaság”, illetve van olyan személy, helyzet, ahol pedig beindul a beszéd.

Erről írtam egy cikket korábban, amit itt olvashatsz: Kivel miért beszél, kivel miért nem beszél?

A csodák váratlanul születnek

A minap történt egy újabb nagy előrelépés a kislányom és a mi életünkben egyaránt.

Alig vártuk, hogy beköszöntsön végre az igazi nyár, és a strandon lubickolhassunk a vízben.

Egy napon úgy alakult, hogy egy számunkra nagyon kedves vidéki faházba mentünk a kertet rendbe rakni (ahová amúgy minden évben ellátogatunk), és azon a településen elérhető egy kisebb strandnak, vagy wellnessnek nevezhető hely. A nagy munkában és melegben annyira kifáradtunk, hogy úgy döntöttünk, elmegyünk egyet strandolni.

Ne képzeljetek el nagy helyet, egy kis terasz, egy kis medencével, ahol 10-15 ember kellemesen elfér. Nyáron sok táborozó gyermek is igénybe veszi a medencét 2-3 óra hosszára. Mi éppen ennek az elejére értünk oda. Kb. 15 gyermek vette birtokba a medencét, akik nagyjából a kislányommal egyidősek voltak, úgy 8-10 év körüliek.

Ez máris felvillanyozta a kislányomat, de persze csak néma csendben, csillogó szemekkel nézte a gyerekeket, és hogy mit játszanak.

Néha egy-egy gyermek odajött hozzánk és kérdezgettek: honnan jöttünk, hány éves a kislányom, milyen az úszószemüvege, stb. Persze az elején még én válaszoltam, de aztán elkezdett Dia is válaszolgatni. Volt egy kislány, aki többször odajött és beszédbe elegyedett velünk. Örömmel újságolta el tábori élményeit, és hogy milyen jó itt pancsolni.

Eltelt kb. másfél-két óra, mikor arra lettem figyelmes, hogy Dia egyedül odamegy a medencéhez a kislányhoz, beszédbe elegyednek, és aztán odacsapódik egy harmadik kislány is hozzájuk. Így beszélgettek kb. 5 percig, aztán közösen pancsoltak. Rám már nem is volt szükség.

Egy újabb előrelépés = belső megnyugvás, fellélegzés

Ez volt az első alkalom, hogy bárki olyannal, aki addig számára ismeretlen, ilyen rövid idő alatt megbarátkozott, és beszélgetett. Annyira boldog voltam, és láttam rajta, hogy mennyire jól érzi magát, felszabadult lett.

Korábban hiába jött oda hozzá a játszótéren vagy strandon bárki, soha nem mondott egy szót sem. Most viszont igen. Újabb szakaszhoz értünk. Újabb lépést sikerült megtenni. Újabb szintre érkezett. Magabiztosabbá vált. Boldoggá tette. Már nem azt a bátortalan kislányt láttam, mint korábban, aki ugyan nagyon érdeklődő, de leszegi a kis fejét. Most nyitott, vidám és magabiztos volt. A félelem eltűnt. A szelektív mutizmus tipikus jelei eltűntek.

Fontos a visszajelzés

Korábban már többször említettem, sőt most is szeretném kiemelni, hogy mennyire fontos gyermekünk felé a visszajelzés, visszacsatolás, kommunikáció (nemcsak szelektív mutizmus esetén). Ezzel megerősítjük őt abban az helyzetben, érzelemben, érzetben, amit akkor érez, amikor „jól” van. Amikor pedig valami nem sikerül, akkor pedig abban van szüksége megnyugtatásra, és ösztönzésre, hogy ne adja fel, nem sikerülhet minden elsőre.

Az esemény után én annyit mondtam Diának, hogy nagyon jó volt látni, hogy jól érzi magát, és beszélget a gyerektársaival. Nagyon büszke lehet magára, nagyon bátor, és lássa, hogy ez rá is milyen pozitív hatással van. Régen ez még nehéz volt, de most már képessé vált arra, hogy beszélgessen új gyerekekkel is. Ez óriási lépés. És nem kell, hogy azonnal sikerüljön valami. Szépen, lassan, a saját tempójában az ember eléri, amit szeretne. A többi olyan helyzetben is előbb-utóbb változás lesz, ahol még nehézségek, bizonytalanságok vannak. Szépen tanulunk és haladunk. Nem csüggedünk, nem sietünk.

Ezek után eljátszottuk a kis „dupla szuper csajok vagyunk” rituálénkat, megöleltük egymást, és elégedetten, pozitív élményekkel tértünk haza. Megéltük a boldogságot, szabadságot, felszabadultságot is. Nemcsak a nehézséget.

Összefoglalás

5 nagyon fontos tényezőt erősítenék meg:

  • Az új helyzetek mindenki számára félelmetesek lehetnek. Az ismétlődő szituációk által azonban gyermekünk is magabiztosabbá válik. Egyre inkább látja, hogy nincs mitől félnie.
  • Egy ismeretlen szituációba úgy vigyük a gyermeket, hogy előtte készítsük fel őt arra, hogy hová megyünk, ott mi fog történni, kivel/kikkel fog találkozni, mit fognak mondani, mit fognak játszani/tanulni, mi lesz az ő feladata/szerepe, stb.
  • El kell mondanunk a gyermeknek, hogy nem kell, hogy azonnal megoldjon egy helyzetet, szituációt, feladatot, és hogy azonnal tökéletes legyen minden. Nem lesz semmi baj, ha nem sikerül megszólalni, megcsinálni egy feladatot, vagy bármit tenni. Csak azt tegye, amit úgy érez, képes megtenni. Lépésről- lépésre kell haladni. Meg kell nézni, mi okoz nehézséget, és azon kell dolgoznunk.
  • Rituálékat dolgozzunk ki a megnyugtatásra, örömködésre. Ezzel gyermekünk egy olyan támaszt, megerősítést kap, ami által biztonságban érzi magát. Nem érzi magát egyedül, illetve magára hagyva.
  • Kommunikáljunk gyermekünkkel. Beszéljük meg vele az esetleges kudarcokat, sikereket egyaránt. A kudarcélményt, csalódást könnyebb lehet egy szerepjáték vagy mese keretében megbeszélni vele.

 

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Blog rovatban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.