Családi történetek
A történet valós eseményeket mesél el. A szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve. A kép illusztráció
Brigi és kisfia története
A kisfiam még három éves sem volt, amikor két hónap alatt teljesen megváltozott az életünk, és külföldre költöztünk. Nem gondolom, hogy ez az egyetlen ok, amiért a szelektív mutizmus kialakult nála, de abban biztos vagyok, hogy ennek nagy szerepe volt benne.
Feltűnt, hogy a fiam kicsit más
Első (és egyetlen) gyerekes szülőként, utólag visszagondolva, pár dolgot másképp csinálnék már, de ezt a kezdetek kezdetén még nem tudtam. Bár, a mai napig nem tudom, mikorra tehető, hogy felismertük, hogy az én kisfiam valamiért egy picit más, mint a többi gyerek. Kiskorában annyi tűnt fel, hogy “nagyon anyás”, az idő múlásával pedig ez egyre fokozódott. No nem az az elesett “anyámasszonykatonája”, hanem egyszerűen az érzelmi szálak az átlagosnál sokkal erősebbek (szerintem). Mindig igyekeztem őt szabad szellemben nevelni, és elfogadni a fejlődésének minden szakaszát, ahogyan ő csinálja. Például sosem erőltettem, hogy “ha bemegyünk az orvoshoz, köszönni kell”. Mindig példát mutatva hangosan köszöntem, de soha nem mondtam neki, hogy ezt neki is KELL. (Az orvos persze ezt sosem hagyta szó nélkül – de ekkoriban én erre csak a vállamat rántottam, és el is felejtettem.)
A kisfiam nem igazán barátkozott senkivel
Az feltűnt, hogy ő – más korabeli gyerekektől eltérően – csak velem játszik a játszótéren, – vagy a nagynénjével, akit imád, de senki mással. Ha más gyerek közeledett, megfigyelte, de ha túl közel került hozzá, akkor távolságtartóan hátra is lépett. Egyedül a szomszéd kislánnyal volt jóban, neki még a kezét is megfogta. És beszélt is vele. De őszintén szólva, ezt csak azért tudom ennyire biztosan, mert készültek videók abból az időből is, és azokon látom. Mivel nem tudom, hogy a szelektív mutizmus mióta életünk része (hiszen szép lassan, szinte észrevétlenül kúszott be az életünkbe), nem is figyeltem akkoriban, hogy vajon beszélt-e mással. Csak most, visszatekintve próbálok felidézni dolgokat, és ilyenkor azért örülök, hogy az a kb. 3.000 videó, amit a születése óta készítettem, mégsem volt olyan felesleges. Hiszen tudom, akkoriban még beszélt az ismerősökkel.
Érthetetlen dolgok történnek
Ma a fiunk nem beszél senki mással, csak a családdal: velem, az apukájával, és videón a nagyszüleivel és a nagynénjével (esetleg az én nagynénémmel, de vele nem mindig). Ha itthon vagyunk, ha boltban vagy olyan helyen vagyunk, ahol senkit nem ismer, akkor beszél… mi több, be nem áll a szája. Ő van a figyelem középpontjában. De amint ismerőst lát, megnémul. Elképesztő, ahogyan minden reakcióját visszafojtja. A minap véletlenül rácsapta a kezére az iskola kapuját, és felhasadt az ujja. Fél a vértől, mindig is félt. Én éppen egy másik szülővel beszélgettem. Odajött mellém, nem szólt, nem is sírt. Csak megbökött a másik kezével. Az arcát láttam és a riadalmat. Tudtam, hogy baj van, pedig sírni sem sírt. Ahogy felpattantunk a biciklire és “egyedül” maradtunk, rögtön kitört belőle a zokogás. Fájt neki nagyon. De más előtt nem szólt…
A kiköltözés külfödre és az ottani élet kezdete
Két évvel ezelőtt költöztünk ki Hollandiába. Előtte nem dolgoztam, GYES-en voltam. Az első egy hónap nagyon nehéz volt idekint. A kisfiam akkor harapott, ha valami nem tetszett neki. És abból jutott jó pár minden napra. Konkrétan kék-zöld folt voltam, és véraláfutásos. Mindig elmagyaráztam neki, hogy nem szabad, és ez nekem fáj. Próbáltuk, hogy “visszakapok”, próbáltuk, hogy a szeme láttára sírtam a fájdalomtól (de tényleg), de semmi nem hatott rá. Utólag értem, hogy nagyon-nagyon nehéz volt neki akkor. Nekünk is, de az a nehézség semmi nem volt ahhoz képest, ami az ő nem egészen három éves fejében és lelkében játszódott le. Másfél hónap után pedig eljött a nagy nap: munkába álltam. Én, aki addig minden nap (egész nap) ott voltam az életében, kisétáltam az ajtón, és 8 órával később jöttem csak haza. Ő direkt egy héttel később kezdte az óvodát, hogy ne egyszerre kezdjünk.
Az óvoda kezdése
Nehezen szokott be, sőt, azt hiszem, talán soha nem is szokott be. 2018 szeptemberében kezdett el oda járni, 2019. augusztusig kellett volna a helyi rendszer szerint (utána iskola), de áprilisban kivettem. Az első két hónapban heti kétszer 3 órát járt csupán, de csak az ablakban ült és várta, hogy a férjem menjen érte. Az óvónők próbálták bevonni a dolgokba, de hajthatatlan volt. Majd novemberben kezdett szép lassan feloldódni, és egy óvónénihez nagyon ragaszkodni. Csak úgy hívta, hogy “a szeretős”. Lassan, de kezdett nyitni a külvilág felé. Aztán egyik napról a másikra visszaestünk, ahol voltunk: ha meglátta a “szeretőst”, sírt. Jött a karácsony, az ünnepek, nem is foglalkoztunk vele túlságosan – úgysem járt óvodába. Aztán januárban egyszer elmesélte a (plüss)kutyájának (nagyon sokat szerepjátékozunk), hogy ez az óvónéni rákiabált, hogy ne sikongasson, amikor az egyik kisfiúval kergetőztek a teremben. Nem tudom, hogy mi történt, ugyanis mire tisztázhattam volna, az óvónéni nem dolgozott már az óvodában… Sokat gondolkozom, hogy ennek lehetett-e köze a szelektív mutizmus kialakulásában (vagy mélyülésében?), de ezt valószínű sosem tudom meg. Innentől még három hónapot járt az óvodába, ahol végül visszatért a novemberi szintre, és persze soha egy szót sem beszélt.
Amikor rájössz: ez valami komoly dolog
Ezzel párhuzamosan kezdtem gyanakodni, hogy valami nincs rendben. A kiköltözésünkkor (még a munkába állásom és az óvodakezdés előtt, 2018. augusztus) megismerkedtünk itt egy magyar házaspárral, akiknek a mi kisfiunktól fél évvel fiatalabb fiuk van. Nagyon sokat találkoztunk, és a két fiú jól kijött egymással. Az én fiam zárkózott volt, de beszélt. Beszélt a kis barátjával, és beszélt az ő szüleivel is. Azonban 2019. tavaszán feltűnt, hogy a kisfiam nemcsak az óvodában nem beszél, hanem most már velük sem. (Nem tudom megmondani pontosan, hogy mióta, hiszen amíg nem tűnik fel, hogy valami nincs rendben, addig az ember nem figyel ilyen “apró” részletekre.) De amikor pedig az egyik szomszéd előtt véletlenül megszólalt, és a szája elé kapta a kezét, mint aki valami nagyon rosszat csinált, akkor már éreztem, hogy ez a némaság nem valami véletlen egybeesés. Így, amikor 2019. júliusában mentünk az iskolába a próbanapra (itt Hollandiában 4 éves kortól van iskola), akkor már mondtam a tanító néninek, hogy “a kisfiam nem beszél mások előtt”.
Iskola kezdése és a felismerés
Az iskolát 2019 szeptemberében kezdte, és az első naptól imádja. A tanító nénivel a világ legszerencsésebb emberének érzem magunk, hosszú évek tapasztalata áll a háta mögött, és mégis, modern és nyitott. És imádja a gyerekeket. És imádja a kisfiamat. Ha kettesben vagyok vele, mindig azt mondja, “alig várom, hogy megszólaljon, egyszerűen látom a szemében, hogy nagyon okos és nagyon jókat fogunk együtt nevetni”.
Teltek múltak a hónapok, és immáron, hogy magyar nyelvű közegben sem beszélt ilyen sokáig, elkezdtem aggódni. Egy késő őszi nap egy szintén itt élő angol ismerősöm egy cikket osztott meg a Facebookon: “szelektív mutizmus” címmel. Elolvastam. Lefagytam. Elolvastam mégegyszer. Mintha az én fiamról szólt volna a cikk. “Ez tényleg létezik? Ilyen másnál is előfordul?!? És ennek még neve is van???” Írtam az angol anyukának, akinek – mint akkor kiderült – az akkor már 9 éves fia 2 évvel előtte “gyógyult ki” a szelektív mutizmusból. Érdekes érzés volt, valahol kétségbeejtő, hiszen ez egy betegség, aminek még nevet is adtak a szakmában; de egyúttal meg is könnyebbültem, hogy nem vagyok egyedül a problémával. Azt hiszem, ez a legnehezebb, amikor az ember maga sem tudja, hogy mi tevő legyen, és akkor nagyon jól jött, hogy tudtam, nem vagyok egyedül.
A holland rendszer
Rögtön fel is hívtam másnap a helyi “védőnői szolgálatot” (elég eltérő funkció, mint Magyarországon megszokott), ahol megbeszéltük, hogy a karácsonyi szünet után (2019 karácsony) bemegyünk együtt, az egész család, hogy megismerkedjünk a “védőnővel”. Jól sikerült a találkozó, ahonnan úgy jöttünk el, hogy teendő egyelőre nincs, amíg azt látjuk, hogy a fiunk fejlődő tendenciát mutat. Addig ne aggódjunk. Alaposan átbeszéltük, hogy mi számít fejlődő tendenciának. Megtudtuk, hogy nagy eredmény, hogy ő itthon már rövid mondatokat mond hollandul. Az egyetlen teendő, hogy minden körülmények között olyan környezetet teremtsünk neki, amikor másokkal vagyunk is, hogy biztonságban érezze magát és ne szorongjon. (A szelektív mutizmus kifejezés egyébként soha el nem hangzott, de itt nem “divat” “felcímkézni” a dolgokat – előnye és hátránya is van.) A védőnő egyébként bevonta a tanító nénit is, rögtön másnap felvilágosította a látogatásunk eredményéről, és ellátta pár tanáccsal őt (is).
Első sikerélmény
A tanító néni személyének, ezen tanácsoknak és ki tudja vajon még minek a hatására, 2020. januárjában megtört a jég: a kisfiam megtette az első lépést, és a tanító néni fülébe súgta, hogy “holnap találkozunk”. Aki nem hallott a szelektív mutizmusról, annak ez apró lépésnek tűnhet, de nekünk hatalmas volt. A tanító néni egyébként azt a taktikát folytatja, hogy nem sietteti, de ha egy lépést a fiam megtett, onnan nem engedi “visszalépni”. Azóta mindig a fülébe kell súgnia, hogy “holnap találkozunk”. A tanító néni azt is felajánlotta, hogy eljön hozzánk, hátha az itthoni környezetben hamarabb oldódik. Alig vártam azt a márciusi napot, de szerencsétlenségünkre pont aznap vezették be a korona miatt a “Lock down”-t az országban, amikor jött volna. De az itthon töltött 2,5 hónap alatt rengeteg dolog történt – legalábbis lelkileg és mentálisan. Csak pár dolgot említek: tökéletesen, hosszú körmondatokban kifejezi magát hollandul; és egy videót küldött a tanító néninek, amiben egy mondatot is elmondott (tudta, hogy el lesz küldve és ennek ellenére beszélt, sőt, nagyon büszke is volt magára).
A fiam elkezdett beszélni arról, hogy néha nem beszél
De a legnagyobb lépés talán az, hogy magától elkezdett beszélni arról, hogy ő bizonyos helyzetekben nem beszél. Egyik este a (plüss)kutyájának mesélte el, hogy neki egy rossz gomb van a fejében. Egy rossz gomb, ami nem engedi, hogy megszólaljon, ha másokkal van. Ami azt mondja neki, hogy “buta vagy, buta vagy”. De van mellette két jó gomb is. Azért, hogy kikapcsolják a rossz gombot, és megtanítsák azt az életre. És akkor majd ő fog beszélni. Nem tudja, hogy ez mikor lesz, talán ha majd ötéves lesz. (Nehezen tudtam ebben a helyzetben reagálni. A könnyeimmel küszködtem, mert ekkor értettem meg teljesen, hogy mi játszódik le benne.)
Május óta újra jár iskolába, és összehasonlíthatatlanul felszabadultabb odabent. Már egy másik tanító néni fülébe is suttog. Vannak barátai. Vannak barátai, akiket már át kellett hívni hozzánk. Akihez ő is átment. Akikkel együtt játszik az iskolában is. Sőt, “a rossz gomb kikapcsolódott, de még nem tanulta meg az életet”. De már kikapcsolódott!
Magamat hibáztattam
Sokat gondolkozom, hogy mit ronthattam el, mit csinálhattam volna másképp. Arra jutok mindig, hogy talán túlságosan is a szemem fénye, túlságosan megvédtem az ő jelenlétében is. Nem adtam lehetőséget neki valószínűleg helyzetekben, amiket neki kellett volna megvívnia. Nem kapta meg a külvilágtól a visszacsatolást, hogy ő meg tud helyzeteket oldani. De nyilván egymagában ez nem lett volna elég. Sok más tényező is szerepet játszik, a költözés, az óvónéni, a nyelvi korlátok, de leginkább ő maga. Ő ilyen, mindez a személyiségének egy része. És a szelektív mutizmus egy probléma, amit ő tud majd megoldani. Természetesen sok-sok más ember segítségével, de az érdem az övé lesz!!!
Sok türelmet és kitartást kívánok mindenkinek!
Melindának pedig köszönöm, hogy lehetőséget és teret biztosít arra, hogy tanulhassunk egymástól.
Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.
Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.
