Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el, a szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve.

A kép csak illusztráció.

Mirtill és lánya története

2020. szeptember

Nagyon nehéz születés és első két év után (amit most nem részletezek) kezdődtek a szelektív mutizmus jelei, amit akkor még nem tudtunk.

A furcsaság, ami megjelent az életünkben

Kb. 2 évesen a lányom számára a világ nem nyílt ki. Olyan szinten nem tudtunk vele közösségbe menni, nem szerette, ha hozzánk jött valaki. Ha mégis jöttek barátok, ismerősök, ő mindig ugyanoda bújt. Szó szerint elbújt. Egy kis szekrény és a fal közé a sarokba. Mindig mentem oda hozzá, hogy nem kell félni, gyere elő, nincs semmi baj, de csak sírt, csak zokogott. Gondoltuk jó, majd kinövi. Nem igazán foglalkoztunk vele. Aztán eljött a mikulás, amikor is olyan szinten rettegett, bújt  be a kis bunkerébe, hogy azt elmondani nem lehet.

A család nem tudta megfelelően kezelni a lányom viselkedését

Nagyon feszített időszak volt. Rátetéztek akkor olyan dolgok, hogy a tágabb család ezt a helyzetet nem tudta elfogadni. Akkor elhangzottak olyan mondatok, hogy te biztos nem szereted a mamát meg a papát, meg gyere adjál puszit, mert ha nem, akkor a mama meg a papa elmegy és többet nem jönnek vissza. Szóval akkor ment a harc, hogy ilyeneket ne mondjanak neki, mert csak még rosszabb lesz, lelkiismeret furdalás lesz a gyereknek, stb. Így telt múlt az idő. Teltek a hónapok. Védőnővel folyamatosan tartottam a kapcsolatot, mert a beszédfejlődése is lassan indult meg. Akkor már ott tartunk, hogy kb. 2 és fél éves. Nem igazán beszél, és borzasztó zárkózott.

Belekezdtünk egy terápiába

A beszédfejlődés indítása céljából az Ayres-terápiát kezdtük el. Nagy sikere volt, kezdett kinyílni a lányom, megindult pillanatok alatt a beszéde. Hatalmas változásokat értünk el. Napról napra nyitottabb lett, szeretett oda járni. Kb. fél évet jártunk, megszólalt, mondta a nevét, halkan kezdte duruzsolni az énekeket stb. Ebben a kis közösségben meg volt a bizalma, és megnyílt. De máshol viszont nem. Ugyanúgy félt. Aztán szeptemberben kezdődött az óvoda.

Féltünk, hogy mi lesz a lányommal a közösségben

Akkor egyeztetve védőnővel, gyerekorvossal mindenki úgy gondolta oké, mehet, megkezdheti az ovit, az Ayres -terápiát pedig már nem tartották fontosnak. Megvolt az első hetünk az oviban, a beszoktatás. Majd a második héten már élesben ment a dolog. De bizony a lányom semmit nem csinált. Ahogy reggel ott hagytam, akkor ő ugyanott fogadott, mikor mentem érte. Se nem evett, se nem ivott, se nem pisilt, se nem játszott, nem beszélt, nem kommunikált. Gondoltuk, hogy hagyunk neki időt, új közösség, új környezet, új emberek. Majd megszokja, feloldódik. Mert azt hozzáteszem, hogy itthon, ha csak mi voltunk, akkor viszont egy huncut, kis zsivány, állandóan  mosolygós, tündéri kislány volt. Teljesen átlagosan, mint a tesó vagy akármely más gyerek. Csak a házból kilépni ne kelljen. Teltek a hónapok, sokat volt beteg a kiscsoportban. Szinte alig volt az intézményben. Nem is erőltettem neki, sokat voltunk itthon.

Az óvónők nem voltak együttműködők

Amíg kislányom az intézményben volt, folyamatos piszkálódás, mindennapos jelzés az óvónő felől, hogy nem tudják bekapcsolni a mondókákba, nem lehet vele játszani, feladatokat csinálni, nem kommunikál, nem barátkozik. Ha kint vannak az udvaron, akkor is csak egy helyben állt. Akkor volt rá példa, hogy azzal fogadott az óvónő, hogy ő bizony megpróbálta megetetni a lányomat, de nem sikerült. A gyerek itthon elmesélte, hogy az óvónéni megtömte az étellel, de ő kihányta. Utána a dadák üvöltöttek vele, hogy odahányt. Aztán végre jött a nyári szünet. Átlagosan szintén sokat voltunk itthon. Alig-alig mozdultunk ki. Itthon mindig sokat beszélt, huncutkodott, de ha már boltba elmentünk, akkor se kép, se hang. Ledermedt. Aztán szeptemberben kezdtük a középső csoportot.

A következő év új reményekkel indult

Kaptunk egy új óvónénit, aki az intézmény vezetője is lett egyben. Ő is tapasztalta  a problémát. És segítő szándékkal felajánlotta, hogy járhatunk hozzá fejlesztőre, és abból a célból is, hogy egy kicsit jobban összeszokjanak és talán majd neki megnyílik. Ő fejlesztő és gyógypedagógus is egyben. Mindenben próbált nekünk segíteni. Azonban enni továbbra sem evett.

Felkerestem egy szakembert

Volt pár átsírt éjszakám. Úgy döntöttem, hogy 4 évesen elviszem őt pszichológushoz. És de jól tettem!

Először én mentem, és el kellett mesélni a problémát, ami miatt vinném a kislányt. Aztán második alkalommal már együtt mentünk. Majd visszahívott egy harmadik alkalommal, amikor szintén csak egyedül mentem és akkor közölte a diagnózist. Kislányom szelektív mutista. Derült égből villámcsapás. Mindent elmondott, mire lehet számítani, mire készüljek fel, mivel jár ez.

 

Ekkor jött számomra egy mélyrepülés

Amikor szembesül vele az ember. Akkor jönnek a kérdések, hogy még ez is miért? Miért pont mi? Mivel érdemeltük ezt most ki? Ráadásul szinte egyedül csinálom a dolgokat, mert a férjem kamionsofőr, szinte soha nincs itthon.

A pszichológus személyisége, szaktudása hihetetlen. Minden egyes alkalom után ugrik egyet előre a kislányom. Még mindig nem beszél vele sem, de  hatalmasakat nevet, kacag, mindenben együttműködő, minden feladatot teljesít, amit kér tőle. És az látszik a lányomon, hogy már azért kell erőlködnie, hogy  ne szólaljon meg. Egy hajszálon múlik mindig, hogy megszólaljon. És ez így is fog menni még nagyon sokáig, azt mondta a pszichológus. Borzasztó hosszú az az idő amire ezek a gyerekek feloldódnak. Elmondása szerint általában ezt az állapotot, valamilyen stressz, trauma váltja ki. A mi esetünkben a konkrét ok nem derült ki. Csak nagy valószínűséggel mondható, hogy a Dévény terápia negatív élménye is közre játszhat. Nagyon bizakodóak vagyunk.

Amit javasolt és kipróbáltunk, és nekünk bevált

Azok szinte hétköznapi dolgok. Ami a lányomat egyértelműen oldja, az a tánc és a zene. És még valami, amiben nem hittünk, de bevált. Az pedig az állatterápia. Végül is egy kis törpetacskó kutyus lett az, akit a bizalmába fogadott. Hatalmas szerelem lett. Mindenről elfeledkezik, ha vele van. Szinte mindent megpróbálunk, amivel tudunk neki segíteni. Ezek a fejlesztések, terápiák láthatóan hozzák a javulást. Például ha étterembe megyünk, már beszél hangosan mindenki előtt, ugyanígy a boltban. Igaz, hogy idegen emberek fele a maximum beszéd az a köszönés, de nekem már ez is csoda.

Fontos az empátia, elfogadás

Eszméletlen türelem, megértés kell ehhez. Csak így lehet elérni eredmény. Nem lehet erőltetni. Sokszor kérdezi a lányom a fejlesztők előtt, hogy anya nem baj, hogy ha nem szólalok meg? Én mindig mondom neki, hogy nem baj. Akkor fogsz beszélni, amikor te szeretnél. Soha nem erőltetem rá, mert azzal sajnos az ellenkezőjét érjük el. A pszichológus minden egyes alkalommal ellát valami jó tanáccsal. Ami nálunk bevett rituálé, hogy mikor este már minden lecsendesedett, vacsi, fürcsi, stb., lefekvéshez készülődünk. Akkor a mai napig van esti meseolvasás. Utána mindig van egy kis beszélgetés, mindenki elmondja vele mi történt aznap, mi volt jó a napban, és mi nem. És azt minden egyes este, minden egyes elalvás előtt elmondom a gyerekeimnek, hogy a föld összes kincse nem ér annyit, amennyit nekem ők jelentenek, a világon őket szeretem és apát legjobban, és bármi történik, én mindig mellettük leszek, segítek nekik.

Én hogy vagyok?

Nem minden nap jó, de minden napban van valami jó, amiért már érdemes volt felkelni. Sok kérdés és bizonytalanság van a jövővel kapcsolatban. Például ilyen az iskolakezdés. Ez jövő szeptemberre marad. A pszichológus biztat, azt mondja, a lányom ügyes, beszélni fog. Nagy a követelmény, nagy a hajtás, nincs idő jóformán a tananyagot megemészteni sem.

Még egy dolgot viszont a lányomon meg fogok nézetni. Az pedig a hallás. Erre szintén a szakember világított rá, hogy bizony az “ilyen” gyerekek szuper érzékenyek, lehet olyan érzékszervük, ami túlműködik, ilyen például a fül, hallás.

Sajnos az a tapasztalatom, hogy sokan nem ismerik a mutizmust, nincs ezzel kapcsolatban tapasztalat. Sem a hétköznapokban, de szerintem a pedagógus világban sem.

És így a végén szertném elmondani véleményemet Melinda munkásságáról:

Az út, amit idáig bejártatok, hatalmas kihívás. Büszke lehetsz magadra, hogy ezt így végig tudod csinálni. A könyved sok-sok pluszt adott. Számomra nagyon pozitív ez a szemléletmód, amit képviselsz.
Gratulálok a zárt csoporthoz, nagyon jó.

Itt tudsz csatlakozni (ha szülő vagy) a facebook csoporthoz: beszedmumus szelektivmutizmus tudatosan

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.

A_beszedmumus

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük