Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el. A kép illusztráció

Szabina és Emili története – egy csodás változás

Óvodai évek

A mi mesénk több évre nyúlik vissza. Emili egy 9 éves, 3. osztályos kislány. Amikor elkezdtük az óvodát, nagyon nehéz volt a beszoktatás, nagyon anyás volt. Emlékszem, egy nagyon szomorú esetre is. Amikor délután mentem érte az oviba, mondta az óvónéni, nagyon sírt egész nap, mondhatni feltűnően nagyon, de hiába kérdezgették, nem mondta, mi a baj. Amikor kihoztam a csoportból, mutatta az ujját, egy darázs fullánkja volt benne. Valamikor a délelőtt folyamán megcsípte, de nem mondta még azt sem, milye fáj.

Egy barát volt Emili támasza

Nem igazán voltak barátai, csak egy kisfiú, Máté. Az anyukája egy régi osztálytársam volt, egyben barátnőm is, talán ennek köszönhető, hogy a gyerekek is így egymásra találtak. Ragaszkodott Mátéhoz, vele beszélt is, és játszottak is. A ragaszkodás annyira eldurvult, hogy ha Máté beteg volt, és tudtuk, nem jön oviba, volt, hogy Emili annyira sírt itthon, hogy képtelen voltam aznap oviba vinni. Minden reggel, amikor mentünk az oviba, a csoport előtt a padon kellett ülnünk, vártuk a kisfiút, csak vele volt hajlandó bemenni.

A csoportos foglalkozásokon sosem szeretett részt venni, legtöbbször már ebéd után haza kellett hoznom, örültem, ha 3-4 órára ott tudtam hagyni az oviban.

Olyan kis magának való, csendes kislány volt. Az anyák napi műsorok mindig végtelen fájdalmasak voltak, ő volt az egyetlen egy gyermek, aki sosem mondott az Anyukájának verset. Végül is mondhatom, az óvodai évek kegyetlenek voltak, talán az utolsó év közepétől kezdte jól érezni magát, már szívesen ott aludt, hogy a kis Mátéval alvás után még tudjanak játszani.

Nagyon vártuk az iskolakezdést

Végre vége a 4 óvodai évnek, nagy reményekkel kezdtünk neki az iskolának. Új környezet, biztosan nagyon szuper lesz, tele lesz érdekes dolgokkal, lesznek kedves tanító  nénik, lesznek új barátok.

Az iskola szeptember elsején elkezdődött. Már első nap az évnyitón sírt, ahogy egész nap többször is. Második nap és a többi nap egyáltalán nem akart iskolába menni, és már a 2. nap szólt az osztályfőnök, hogy Emili nem beszél az iskolában. Mondtam tudom, az oviban is csendes volt mindig, és csak pár gyerekkel játszott/beszélt. Mondták, egyáltalán nem beszél, egy szót sem, senkinek.

Nagyon furcsálltam, értetlenül álltam ott lent az aulában, és egyből Emilihez  is szegeztem a kérdést: Kicsim mi a baj? Hogy hogy nem beszélsz?

És akkor ért az első igazán nagy sokk

Nekem sem válaszolt. Nem is tudtam mire vélni ezt a “hirtelen némaságot”, hogy már hozzám sem szól.

Az iskolában teltek a hónapok, semmi nem változott, még mindig nem beszélt, és a kommunikáció minden formáját elutasította. Értem ezalatt az olyan eseteket is, hogy testnevelés órán nem volt hajlandó még a padról sem felállni, nem evett az iskolában, se az otthonról vitt tízóraiból. Wc-re soha nem ment, akár mennyire is kellett volna menni. Emili egy nagyon jó evő kislány, 9 éves, 53 kg, itthon 2 óránként eszik és azt sem értettem, az iskolában miért nem. Az összes felelete elégtelen lett, mivel meg sem szólalt.

A Pedagógiai  Szakszolgálat segítségét kértem

Emili egy végtelen okos kislány, mégis a feleletek miatt mindig rossz jegyet kapott. Kaptunk felmentést, hogy ne kelljen felelnie az iskolában, el kellett fogadniuk az itthon elkészített videókat. Nekem olvasott, verset mondott, énekelt, felelt, amiből kellett azt továbbítottam az iskola felé, de év végére nem lett valami fényes a bizonyítványunk. Talán magatartásból volt 5-ös, a többiből leginkább 2-es. Elkezdődött a 2. osztály és ahelyett, hogy javult volna bármi is, csak rosszabb lett.

Újabb nehézségek kerekedtek

Pszichológushoz jártunk, aki megállapította, hogy Emili szelektív mutista. Sajnos a pszichológus érdemben nem segített, hiába jártunk mutista csoportba, és egyéniben is, nem volt eredmény. Emili sosem szólalt meg, és nagyon nem szeretett oda járni. Telt múlt az idő, Emike 2.-os lett, és a helyzet egyre csak rosszabb lett. Ugyanis Emili bár nagyon akart, de képtelen volt megszólalni az iskolában, ez őt nagyon zavarta. Az iskolában csúfolták, bántották őt, elvették tőle a ceruzáit, tízóraiát. A rengeteg iskolában ért stresszt rajtam vezette le. Amint kiértünk az iskola kapuján, ordított velem, az utcán, buszon is. Itthon minden, de minden napunk úgy telt, hogy egész nap káromkodott, ütött, vert engem, hozzám vágott mindent, még széket is hozzám vágott.

Egy újabb döntést kellett hoznom

A leírt események hatására döntöttem úgy, itt már segítségre szorulunk, kicsúszott a lábam alól a talaj.

Elmentünk a pszichiátriára, ahol gyógyszert írtak fel Eminek. Természetesen nem szerettem volna gyógyszerhez nyúlni, de itt már nem volt más megoldást. Féltettem a házasságom, a családom, és nem utolsó sorban a gyermekem, illetve saját testi épségemet. Nem volt más kiút, elkezdtük szedni a gyógyszert. (Amit, azóta is szedünk.)

És ekkor megkezdődött a változás

Pár hét alatt jöttek a pozitív visszajelzések. Elkezdett az iskolában barátkozni, válaszolgatott a tanároknak, evett, elment pisilni, és tornázott is. A tanulmányi eredményein is látszott a változás, második év végére 2db 4-ese lett, a többi 5-ös. Minden szuper lett, mire kiderült, hogy megszűnik az iskolánk. Eddig Emili egy kis létszámú osztályba járt, most pedig a 3.osztályt egy 30 fősben kezdte, most szeptemberben. Nagyon aggódtunk, ő sem akart új suliba menni és én is rettegtem, hogy kezdhetünk mindent elölről.

Találkozás a tanító nénivel

Még, a nyáron megkeresett az új osztályfőnök, Szilvi néni, hogy szeretné megismerni Emilit. Számomra ez egy nagyon pozitív gesztus volt. Egy játszótéren találkoztunk, az mégsem annyira kötött hely. Szilvi nénivel egyből megtaláltuk a közös pontot. Ő is kutyás, mint mi. Egy tündéri kutyusa van, ahogy Emilinek is. Igen, a mi kis Jojó kutyusunk Emili legjobb barátja, a társa, a vigasza, a mindene. Különösen vonzódik az állatokhoz, lovagol is már 4 éve, az állatok közelében teljesen megváltozik, imádja őket!

Szóval Szilvi néninek már első találkozáskor is válaszolgatott, nagyon szimpatikus volt mindkettőnknek. Megmutatta nekünk az új iskolát, hol van a tanterem, hol kell bemenni, hol a tornaterem, stb, és bemutatta nekünk a napközis tanár nénit, Zsófi nénit is, szerencsére, őt is azonnal a szívébe zárta Emili.

Elérkezett a szeptember, én rettegtem, hogy milyen lesz az új iskola!

De, csoda történt

Első naptól kezdve Emili szinte úgy viselkedett, mint a többi gyerek.  Evett, ivott, válaszolt, csacsogott, barátkozott, sőt, még zumbára is beiratkozott. Szereti az új iskolát nagyon, kérte, hadd legyen napközis, mert nagyon jól érzi ott magát. Biztos vagyok benne, hogy ez részben a két tanárnéninknek köszönhető. Rengeteget segítenek Emilinek és nekem is, annak ellenére, hogy ez nem egy speciális iskola, mégis olyan szakértelemmel kezelik Emilit és az adott szituációkat, hogy sok gyógypedagógus megirigyelhetné. Nagyon-nagyon hálás vagyok nekik, és az új iskola rengeteg pozitív változást hozott! Egy teljesen új környezet bizony az előnyünkre vált! Igaz, még hangosan nem olvas a többi gyerek előtt és nem felel, azt még mindig videóban küldjük, de biztosra tudom, hogy előbb-utóbb az is bekövetkezik.

Azt üzenem: higgyetek, bízzatok!

Nem szabad soha feladni. Én őszintén szólva az elmúlt hosszú évek kudarcai után már tényleg azt gondoltam, hogy a mi szelektív mutizmusunkra nem lesz “gyógyszer”, megoldás, nem lesz javulás, és amikor már tényleg feladtam, egy teljesen új iskola meghozta a változást, amiről álmodni sem mertem!

Melindának pedig köszönöm, hogy lehetőséget és teret biztosít arra, hogy lelki támaszt nyújthassunk egymásnak.

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.

A_beszedmumus

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük