Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el. A szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve. A kép illusztráció

Kinga és fia története

Dávid születésétől kezdve egy nagyon érzékeny gyerek volt. Hamar rájöttünk, hogy ő egy talán későn érő, nagyon határozott gyerek. Aki előbb figyel, felméri a helyzetét és miután már biztos a dolgában, csak akkor kezd neki valaminek. Így volt a beszéddel is. 3 éves korában kezdett el beszélni, addig csak figyelt és „utasított”. Van egy nagy lánytestvére, aki úgymond helyette sok mindent megoldott, sőt ha kellett beszélt is. Néha elkaptunk egy-egy mondatot magában játék közben beszélni, de ha rákérdeztünk nem ismételte meg. Számunkra meglepő módon, annak ellenére, hogy kivárt, egyből gazdag szókincse volt és innentől állandóan csacsogott. Többnyire csak velünk. Idegenekkel azonban szégyenlős volt, ha valaki beszélgetést kezdeményezett vele, Ő mosolyogva, félénken ránk nézett és mintha csak inkább nekünk mondta volna halkan a választ. Nem erőltettük, gondoltuk majd kinövi, biztos szégyenlős csak. Van ilyen.

Az óvodai élet

Az óvodai kezdéssel nem volt gond. Nagyon várta. Szívesen ment, nem félt a közösségben. Nem volt egy nagyszájú, kiabálós gyerek, de a gyerekekkel, óvónénikkel ha keveset is, de beszélt, játszott. Szeretett ott lenni. A napköziből hazafelé meg már be nem állt a szája. Elmesélte mi történt aznap, ki kinek mit mondott, adott, játszott, ki kinek az anyukája, apukája, mamája. Viszont az óvónéniken kívül, ha valaki idegen kérdezte, akkor talán egy igennel vagy egy nemmel letudta a dolgot. Azt is inkább nekem mondta. Ha a közelben voltam azt várta, válaszoljak helyette. Ha meg úgy mérte fel, hogy ez egy hosszabb beszélgetés lenne, akkor annyit mondott, nem tudom, nem szeretem, nem akarom. Pedig tudtuk, hogy nem így van ez. Akkor nem gondoltuk, ez különösebb gondot okozna. Egyetlen gondunk az volt, hogy kétkezes volt, rajzolni nem szeretett. Ez később a finommotorikát igénylő feladatokban ki is ütközött. Mozogni annál inkább. Mi egy kirándulós izgő-mozgó család vagyunk. Szeret úszni, focizni, hokizni, sízni, korcsolyázni, biciklizni. Szinte bármit. Csak ne kelljen egyhelyben ülnie.

Az iskolakezdési szakvélemény az volt, hogy bár keveset kommunikál, szívesen részt vesz a feladatokban, és addig, amíg jelen esetben a mozgásban, aktivitásban nagyon jó, ne aggódjunk. Az óvodából a mai napig tartó barátságokat ápolunk gyerekekkel és annak szüleikkel.

Az iskolakezdés és a gondok megjelenése

Igazából a gondok az iskolakezdés után jelentkeztek.  Step By step – osztályba iratkoztunk, bízva abban, hogy itt a két pedagógus osztályonként, a személyre szabottabb tanítás meghozza a várva várt sikert. Itt fontos a szülőkkel való harmonikus partnerkapcsolat kialakítása, a tanuló hazaviszi a heti munkáját, és ez által maga a család otthon is láthatja, pontosan nyomon követheti gyermeke előrehaladását, fejlődését. Nincs érdemjegy, nincs minősítés. Az értékelés sokkal aprólékosabb. Objektíven látszik, hogy a tanulónak milyen téren vannak hiányosságai, mire kell a jövőben nagyobb hangsúlyt fektetni. Gondoltuk, itt inkább feloldódik a kezdeti félénksége és végre megered a nyelve, ahogy mondani szokták.

Nem így lett. Már a második héten, jelezte az egyik tanci, így nevezték magukat a könnyű és barátságos kapcsolattartás érdekében, mindezt elég érdekes hangnemben, hogy tudjuk-e, hogy a gyerek nem beszél, nem kommunikál, nem veszi fel a szemkontaktust. A gyerekekkel igen, azok közül is néhány kiválasztott gyerekkel. Aztán meg, még felsorolt néhány hiányosságot, amiről úgy gondoltam azért járunk suliba, hogy mindazt megtanuljuk. Ekkor már éreztem, hogy teher lesz nekik.  Nem fog egyhamar megnyílni neki, ha azt érzi, hogy nem fogadják el.

Természetesen tudtam, vannak hiányosságai

Én lettem volna a legboldogabb, ha ezek a hiányosságok nem okoztak volna nehézséget a pedagógusoknak. De ez nem rajtunk múlt. Úgy gondoltam, a tapasztalatuk lévén Ő erősít meg engem, hogy nyugi megoldja. A sors iróniája, hogy amikor befejeztük a beszélgetést és szóltam a fiamnak, hogy mehetünk, akkor addig először bátran, a tanci szemébe nézve hangosan köszönt! Sajnáltam, hogy ezt akkor nem értette, mekkora erőfeszítést jelent a fiamnak. Miközben ő meg csak sorolta a gyengeségeit. Gyorsan elhebegtem egy köszönöm a visszajelzést szót és elindultunk hazafelé. Nem emlékszem, hogy értem a kapuig, csak arra, hogy folytak a könnyeim, miközben fogtam a kicsi bátor kezecskét. Az autóban tértem magamhoz és megdicsértem milyen bátor fiúcska volt, hogy hangosan mert köszönni, felemelt fejjel és szembe nézve, úgy ahogy ez szokás.

Hazaérve elmeséltem a férjemnek, aki nyugtatott, ne aggódjak megoldódik, idővel megismerik úgy, mint mi, és akkor rájönnek, hogy amúgy egy nagyon vagány gyerek. Nem így lett. Pár nap múlva egy anyuka az osztályból szólt, hogy a kérdéses tanci – tudván, hogy ismer minket iskolán kívül is – rákérdezett tőle, hogy Ő mit gondol, a mi fiunk autista?

Teljesen összetörtem

Két hétig sírtam a megjegyzésén. Elkezdtünk aggódni. Mindenfelé elvittük a gyereket, felmérte pszichológus, fejlesztő pedagógus, gyógypedagógus, logopédus, neurológus, szemész, orr-, fül-, gégész. Szerencsére a szakemberektől mind pozitív visszajelzést kaptunk. Szerettük volna kizárni annak a lehetőségét, hogy valami gond van a gyerekkel. Ha pedig mégis, akkor mi az, hogy tudjunk neki minél előbb segíteni. Érdemben mindent rendben találtak. Gondoltuk, hátha az anyuka csak félreértett valamit.

Mi nem láttuk otthon, hogy baj lenne, jókedvű volt, fáradhatatlan, csintalan. Csak a suliban nem beszélt. Meg is nyugodtunk volna. De mindeközben a suliban folyamatosan méricskélték, és végül év végén kérték tőlünk a szakvéleményt. Újra elmentünk a felmérésekre. Ezúttal azokhoz a szakemberekhez, akikhez ők irányítottak. A pszichológus és fejlesztő pedagógus tanárbácsi, aki elvégezte a felmérést közölte, hogy amit a kompetencia felmérés mutatott, az csupán részképességi zavar. Az egyfajta tanulási nehézség, ami bárkinél előfordulhat, amit szerinte Dávidnál okozhatott a másodlagos iskolai szorongás, ami az iskolában alakult ki vagy még előtte a napköziben.

Megnyugtatott, nincs akkora gond, mint amekkorát csinálunk belőle

Lévén, hogy ez egy fejlesztő pedagógusokkal kiképzett iskola, úgy gondolja az ember, meg fogják tudni ezt ott oldani. Viszont felhívta a figyelmünket a kétkezességére, hogy Dávid bizony átszoktatott balkezes. Késő felismerés lévén nem ajánlotta már a visszaszoktatást. Kérdeztük a gyereket, hogy lehet, hogy nem érezte, melyik kezével kell írjon. Azt mondta emlékszik, hogy a napköziben adtak egy ceruzát a kezébe és mondták neki, hogy rajzoljon. Azt mondta, azt gondolta azzal a kezével kell írni, ezért adták abba, csak nem merte mondani. Na és a tesó is azzal rajzolt. Mi azt tudtuk, hogy nem szeret rajzolni, otthon sem szeretett. Bárhogy kértük, Ő inkább épített, autózott, vonatozott. Mással szívesen játszott, dolgozott, így nem erőltettük. Gondoltuk az iskolában lesz ideje. Ma már tudjuk, hibáztunk, hogy nem figyeltünk jobban erre. A suliban, ahogy a többi eredményt, ezt is elmondtuk. Csak mosolyogtak. Úgy éreztük, azt gondolják, ezzel csak magyarázkodunk, hogy ne kelljen elfogadjuk a gyengeségeit, amiket állandóan soroltak. Később simán a szemünkbe mondták, hogy valószínűleg a felméréseken is azt mondják nekünk, amit mi hallani szeretnénk, de ők vannak ott vele és ők tudják.

Újabb gondok

Külön ültették egy másik fiúval az osztályból, akiről szintén úgy gondolták, hogy speciális tanítást igényel. Nagyon lemaradt az anyaggal. Napokig, hetekig nem tanultak semmit. Haza semmit nem hozott. Csak tesztelgették. Bármikor kérdeztük suli után, hogy ma mi volt a suliban, mindig elmondta, ma ezt vagy azt csináltak, de nem azt, amit a többiek. Ekkor már otthon sírt, hogy nem akar többet suliba járni és minden egyre rosszabb lesz. Megkérdeztük a tanítónéniket, mit tudnánk mi segíteni? Nem lehetne visszaültetni a többi gyerek közé, mi meg majd otthon órák után segítünk neki felzárkózni?       (Végül később mégis ezt tették csak nem félévi, hanem másfél évnyi lemaradással.) Az volt a válasz, hogy nem lehet. Videózták, bizonygattak. Hogy a többiek már ezt meg azt tudják, most hogy ültessék vissza? Azt éreztük jobb lenne nekik nélkülünk.

Gondoltuk, idővel megoldódik, biztattuk magunkat otthon, hogy legyünk türelmesek. Mégiscsak ők a kompetensek ebben, csak tudják mit csinálnak, megoldják. Nem lett jobb. Utána már bármit kérdeztünk nehezményezték, hogy megkérdőjeleztük a szakmai kompetenciájukat. Egy idő után már úgy éreztük, nem is tudunk velük beszélni, mert ha szerettünk volna valamit mondani, azt félreértelmezték, úgy értették ahogy ők akarták, nem úgy, ahogy mi mondtuk. Iskolát akartunk változtatni, gondoltuk egy másik pedagógus, aki elfogadja őt, annak hátha jobban megnyílik. Nem tetszett, nem engedték. Ekkor már azt mondták megoldják, nem lesz gond. Nem oldották meg. Másfél éves lemaradással zártuk a második évet és kezdtük a nagy vakációt. Vagyis attól a perctől, ami után Őt különültették, az egy év alatt nem tanult egy szót sem. Pedig szerintem egy gyerek iskola nélkül is fejlődik, olyan nincs, hogy nem tanul semmit.

Kicsit kitisztultak a dolgok

Időközben feltűnt, hogy nem egyforma a vélemény az iskola és az iskolán kívüli felmérések között. Nem értettük, ha velünk és a külsős magántanárokkal beszél, a suliban a tanítónőjeinek miért nem nyílik meg, miért tart tőlük és miért nem mer beszélni velük?! Nem voltunk nyugodtak. Dávid egyik osztálytársa anyukájától – aki szintén pszichológus – véleményt kérdeztünk, miért történhet ez, és mit tudnánk mi ezen változtatni? Ő mondta, hogy szelektív mutizmusra gyanakszik. Egyik kollégájához küldött, aki a szünidőig foglalkozott vele. Szeretett hozza járni. Órák után alig tudtuk elhozni, annyi mondanivalója volt. Az iskolák bezárása után maradt abba. Elmeséltük a félelmeinket, az iskolán belüli gondokat. A felmérés után azt javasolta, lévén hogy Dávid már egy nagyobb gyerek, a kezdeti nehézségei feloldódtak, egyre nyitottabb, már bátrabban beszél nem csak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is, a suli miatt azt javasolja, hogy ne címkézgessük a gyereket. Az intelligencia szintje átlagon felüli. A feladatoknál ügyesen teljesít. Ő is megjegyezte, hogy a balkezessége még gondot okoz, de ezen egy gyógypedagógus, akihez hetente járunk, sokat segíthet. Bejárt a suliba is, megkérdezte, mi okoz nehézséget Dávidnál. Aztán azt mondta nekünk, szerinte Ők már rég rájöttek, csak nem ismerik el, hogy Dávidot félreismerték. Nyugodjunk meg, Dávid egy nagyon ügyes, szeretni való gyermek, és megoldja az iskolában a gondjait, ne aggódjunk.

Mi meg már belefáradtunk a kutakodásba, magyarázkodásba. Kellett a csend.

A nyáron sokat tanultunk együtt, megpróbáltuk bepótolni az iskolai anyagot. Úgy egy évnyi anyagot sikerült is. Ügyesen tanult, nagyon meg voltunk elégedve az eredménnyel. Van pár osztálytársa, akivel a vakációban is tartja a kapcsolatot, így ezzel együtt hamar eltelt a nyár. Velük a suli időben délutánonként foci vagy hoki edzésre járnak. Anyukákkal még mindig keveset beszél, de már gyakrabban és hosszabban elbeszélget, főleg ha nem vagyok jelen és magának kell megmondani a választ. Ha ott vagyok, még most is van, hogy könnyebb neki, ha helyette beszélek. Megszokta. Ezek az edzések azért is jók, mert mivel minket nem engednek be, maga oldja meg a dolgait. Lassan meg kell tanulja azt is, ma már tudjuk képes rá. Igaz ugyan még megválogatja kivel és mit, de a tapasztalat azt mutatja, hogy folyamatosan változik.

Ősztől a suliban is változás történt

Harmadik osztálytól egyik tanító helyett új tanítónő jött az osztályba. Az új kedves, Dávid nem fél tőle. Minden nap, amikor hazajön, bátran meséli, hogy ezt vagy azt kérdezte tőle. Beszélget vele, szemébe néz, és kezdi kihúzni magát. Most már egyre gyakrabban kommunikál. Tetszik neki, hogy az új tanci másképp nézi őt. Szerintünk meg érzi, hogy elfogadja őt, és nem nézi le. Ősztől ugyanazt a tananyagot tanulja, mint a többiek, függetlenül attól, hogy Dávidnak nem adták le a másodikos tananyagot. Szó nélkül. Nem kérdezték, sikerült e bepótolni a másfél évnyi anyagot, mi sem, hogy most a sokkal több tananyaggal miként lehet visszaültetni a többi gyerek közé, ha ezt első osztályban nem lehetett. Már kérdezni sem merek. Mintha mi sem történt volna, tanul a többiekkel, és még ha nem is lesz az elsők között, de működik, ügyesen tanul a tanterv szerint. Boldog, hogy végül ugyanazt tanulhatja, mint a többinek. Ugyanaz a házi feladata, amit otthon együtt oldunk meg. Nem is gondolná egy átlagos anyuka, hogy mekkora dolog ez neki, nekünk.

Sajnálom, hogy ezt előbb nem tudtuk

Szerintem a pedagógusok is másképp álltak volna hozzá és jobban meg tudtam volna védeni, a kudarcoktól. Így csak mindenki találgatott, de igazából konkrét dolgot senki nem tudott, hogy miért nem beszél és válogatja meg azokat az embereket, akikkel mer vagy akar kommunikálni. Ma már tudom, ha egy megértő és elfogadó pedagógust találunk, aki még találkozott is hozzá hasonlóval, akkor sokkal hamarabb eljön ez a változás. Nem nézik őt hülyének, ahogy egyik nap a suliból hazaérve fogalmazott. Nem ültetik külön, nem marad le az anyaggal és nem különböztetik meg a társaitól. Ezzel sok álmatlan éjszakától megkíméltük volna magunkat. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült úgy megismerni, amilyen gyerek Ő valójában. Hogy egy cseppet sem kevesebb vagy több mint az átlag, csak felnőttekkel való beszélgetés okoz nekik időnként gondot. Ahogy egy kedves pszichológus fogalmazott: Ők még nem színészkednek. Náluk még automatikus, hogy nem beszél „akárkivel”. Nálunk felnőtteknél is megvan, csak mi már szépen álcázzuk.

Szerencsére van egy jó apuka, akire mindig számíthattunk, aki mindig támogatott és segített mindenben, sokszor meg is jegyezték a felméréseken, hogy milyen szerencsés fiúcska. Meg a nagy tesó, „Kicsikotikánk”, ahogy Ő nevezte el. Most már sógorral együtt, aki nagyon sok vidámságot hozott az életünkbe. Nélkülük sokkal nehezebb lett volna, és jó tudni, hogy rájuk mindig számíthatunk.  Megszoktuk, hogy Dávid az a fajta gyerek, akiért állandóan aggódni kell, aztán később kiderül, mindezt feleslegesen, mert mikor már biztos a dolgában és magában, akkor pikk pakk megoldja azt.

A munkahelyemből adódóan mi is rengeteg gyerekkel foglalkozunk, vannak nyári gyerektábor foglalkozásaink. Megtanultam, hogy mindegyik gyerek más, és mind külön figyelmet igényel. Néha hozzáállás kérdése, hogy mi mit hozunk ki egy-egy gyerekből.

Mit ad egy megértő közeg?

Nemrég jelentkeztem Melinda csoportjába, ahol az első napot azzal töltöttem, hogy végig böngésztem a bejegyzéseket, és csak sírtam és sírtam és sírtam. Hogy itt minden gyerek olyan, mint az én fiam. És nem betegek, nem értelmi fogyatékosak és nem is autisták. Nagyra értékelem Melinda munkáját, hogy segíteni próbál sokszor nem kevés energiával, hogy támogatni tudja a hasonló problémával küzdő gyerekeinket. Tudom, egy nap ezen is túl leszünk, és hogy az a nap már nincs olyan messze, de addig is jólesik megosztani a gondolatainkat a hozzánk hasonló problémával küszködő anyukákkal és segíteni egymást, akár lelkileg is a nehéz napokon.

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Blog rovatban is.

Ha úgy gondolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.

 

A_beszedmumus