Szülői kimerültség és a szelektív mutizmus

Szülői kimerültség és a szelektív mutizmus

Jelen írásomat a szülőkkel folytatott beszélgetések, visszajelzések, online konzultációk alapján írom meg.

Sokszor találkozom szembe a mindennapokban azzal, hogy a szülők kimerülnek, lemerülnek a szelektív mutizmus folyamatában.

Ez nem csoda, hiszen minden szülő a lehető legjobbat szeretné gyermekének, és természetesen a lehető legrövidebb idő alatt.

És ez általában nem úgy alakul, ahogyan azt mi eltervezzük. Számtalan akadály és megoldandó nehézség jön velünk szembe, és sokszor azt sem tudjuk, hogy merre tovább, mivel tesszük a legjobbat. Ráadásul nagyon sokszor, nagyon hosszú ideig magunkat hibáztatjuk. De! Mindig csak az lebeg a szemünk előtt, hogy legyen már jobb, és legyen vége. És ez megerőltető, fárasztó, lemerítő folyamat. Az pedig, hogy még önmagunkkal is szembe kell néznünk, sokszor rémisztő, és sokszor csak hosszú évek után jövünk rá, hogy mi is a mi „feladatunk”.

Mi lehet a megoldás? Mi lehet a kulcs?

Nagyon nehéz lehet, amikor több próbálkozás sem vezet eredményre. Hiába a sok szakember, pszichológus, fejlesztés, alternatív módszerek.

Én azt vallom, hogy a szülő a kulcs a gyerekhez. És a vele való kommunikáció. Viszont ez egyedül sokszor nem megy, és kellenek hozzá a különböző lehetőségek.

Nagyon sok szülővel beszéltem, illetve sok szakemberrel is (pszichológus, fejlesztők) a szelektív mutizmus témában, és mindig ugyanarra jutottam. Pusztán a családon kívül helyezve nem megy. Sokszor csak egyedül szülőként nem megy. Kell egy olyan biztonsági háló (ha szabad így nevezni), ahol a szülő „rátalál” magára, a lényegére, a saját erősségeire, és ezáltal tudja támogatni a gyerekét. Illetve sokszor a gyereknek is kell a belső kapcsolat mellé egy külső segítség, támasz, hogy több oldalról legyen támogatva, erősítve.

Fogadd el, hogy a lemerülés rendben van. Ne haragudj magadra.

Nagyon sok szülő jelzi, hogy belefárad a próbálkozásokba, a keresgélésbe, amit szintén át tudok érezni, hiszen ezek általában tudat alatti görcsös akarásból történnek, és mivel nem történik meg az az elvárt változás, amit sokszor a szülő szintén tudat alatt hozzátársít egy-egy terápiához, fejlesztéshez, szakemberhez, totál csalódás az egész, és ennek lesz az a következménye, hogy hagyjunk mindent a fenébe, engedjük el. És akkor tud a szülő is olyan ELFOGADÓ állapotba kerülni, ami aztán elkezd működni.

Onnantól már nem akar görcsösen megoldást, nem akar azonnali megoldást, hanem jó esetben tud rezonálni a gyerekkel és az ő ütemének megfelelően, az ő áramlásával tud együtt haladni és támogatni őt.

Ha viszont ebben a hagyjuk a fenébe, majd lesz valahogy történetben a gyerek „magára van hagyva”, akkor nem lesz belőle pozitív változás.

Mi hozhat megoldást?

Gondoljátok végig: Mindannyian a biztonságot keressük, jó érzés valakihez biztonsággal kötődni. Ha ezt nem kaptuk meg gyerekkorunkban, akkor nekünk is nehéz lehet ezt átadni. Nem direkt, nem akarattal, hanem mert egyszerűen nem tudjuk, hogyan „kell”. És ha mi sem tudjuk megadni, akkor ez a bezártság növekedhet. És ehhez még hozzátesznek az egyes életszakaszokhoz kapcsolódó hormonális és egyéb belső folyamatok is. És ezáltal egyre több frusztráció érheti a gyereket.

Jómagam is tapasztalom, hogy hiába múlt el a szm a lányomnál (most lesz 12 éves), nagyon sok olyan jegyet hordoz még ennek következményeként/vagy ettől függetlenül is, ami nagyon sok törődést, beszélgetést, kapcsolódást igényel, mert nagyon sokszor úgy viselkedik, ami azt jelzi, hogy óriási szüksége van a bátorításra, megértésre, együttérzésre.

És igen, van hogy ez nem megy egyszerűen, és kudarcba fullad egy-egy helyzet vagy beszélgetés, de nem hagyom annyiban. Amikor lenyugodnak a kedélyek, akkor más módon, de újra porondra kerül a nehézség, és akkor már sokkal jobban sikerül lezárni, és látom a lányom szemében a megnyugvást, magát azt az érzést, amikor tudja, hogy itt, itthon biztonságban van. És ezek segítenek lépésről lépésre.

Nem azonnal, nem rögtön (kisebb nehézség esetén azonnal is). Nálunk már a bölcsőde kezdetén jelentkeztek a „tünetek”, 7 éves korára múlt el, és azóta is naponta dolgozunk azon, hogy építsük őt, és persze magunkat, mert nagyon sok mindenre ő „mutat” rá, amivel nekem/nekünk szülőknek is foglalkozni kell.

A BESZÉLGETÉS KINCS.

A kapcsolatunk folyamatosan mélyül. És ez hihetetlen jó érzéssel tölt el. Ezzel azt szeretném szemléltetni, hogy 2,5 éves kora óta, azaz már lassan 10 éve csinálom, és tudom, hogy jó úton vagyok. Rengeteg frusztráció és nehézség ér, sokat csalódok magamban, sokszor magatehetetlennek érzem magam, de aztán általában helyére kerülnek a dolgok. Mert nem adom fel, és amik bennem vannak sebek, traumák, átélt nehézségek, azokat is szeretném meggyógyítani, és vele együtt tudom a gyerekemet is támogatni. Talán ezért is „vettem a nyakamba” anno a szm-et, és írtam meg a Beszédmumus könyvet, illetve csináltam meg a beszedmumus.hu weboldalt, hogy tudjam éltetni, támogatni, bátorítani a szülők mindennapjait. De valahogy mégsem tudom átadni (vagy legalább is nem annyi embernek) a lényeget, az esszenciát. Ami az, hogy a szülők higgyenek magukban, és legyenek nyitottak a gyerekeikre, ne pusztán külső segítséggel akarják megoldani a problémát, és ne azonnal. Merjenek létezni, ott lenni, mellette lenni, és hajlandónak lenni a változásra, változtatásra. Ne pusztán a probléma megoldása legyen a cél, hanem a gyerek megismerése, megértése, együttérzés vele, és ezáltal egy olyan kapcsolódás megteremtése, ami a biztonságérzetet, magabiztosságát növeli, aminek aztán az lesz a vége, hogy megoldódik a probléma. Szóval nem ugorhatunk át lépéseket.

Tiszta szívből drukkolok mindenkinek! 🥰

Aki érzi magában az erőt, nagyon szívesen várom őt egy online konzultációra.