Amit megtehet egy óvodapedagógus, és még azon túl…

Írta:
Németh Győzőné
óvodapedagógus

A kép illusztráció

A történet egy hosszú folyamat volt.

Apróbb, és nagyobb áttörésekkel. Új dolgozóként, hatalmas lelkesedéssel kezdtem el munkahelyemen dolgozni. Egy olyan csoportban, ahol nem tudtam átvenni senkitől a csoportot, mert érkezésemkor nem volt pedagógusa. Ezt azért írom le, mivel hatalmas feladatokkal kellett megküzdenem és hónapok teltek el, mire teljesen világossá vált számomra, hogy a kisfiúnak még nem hallottam a hangját. A rengeteg agresszív kisgyermek, a bizalmatlan szülők kezelése mellett, áldás volt egy szófogadó csendes gyermek, aki, mint végül kiderült a kiabálóknál sokkal nagyobb bajban van. Először azt gondoltam, nem is tud beszélni. Édesanyjával beszéltem, aki nem akart hinni a fülének.

– Otthon beszél, persze, hogy beszél. Mivaaan? Lökött ez a gyerek…,- hangzottak a mondatok a szájából.

Megbeszéltük, hogy mindezt gyorsan ki is derítjük, egy családlátogatás alkalmával. Anyukán látszott, hogy frissen szembesült ezzel a problémával. Illetve nem is hitte el. Azt gondolta gyermeke dacoskodik. Majd elmentem a családhoz.

A kisfiú, ahogy betettem a lábam a házukba megnémult.

Nem válaszolt az anyukájának, a nővérének, nem használt szavakat, csupán bólintott, vagy rázta a fejét. Áttért a metakommunikációs eszköztára adta lehetőségekre. Nem hallottam a hangját. Ezután kezdődött a szakmai felkészülésem a feladat megoldásához. Logopédussal, az akkori nevelési tanácsadóban gyerekpszichológussal, és vizsgálatokat is kezdeményeztem. A nevelési tanácsadó diagnosztizált, a logopédus az mondta, ő beszédet javít, de ha nincs beszéd, nem tud mit tenni, és feltette a kezét. Magamra maradtam, mint a pályám során azóta is, számtalan esetben. Lett egy kétségbeesett szülőm, aki minden nap egyre idegesebben faggatott, kiabált a gyerekkel, hogy legalább köszönjön. A kutatásaim során gátlásokról olvastam, és leginkább belső ösztöneimre tudtam támaszkodni, mert nem találtam senkit, aki meg tudta volna mondani, milyen módszereket használhatok. Azt éreztem, hogy a kisgyermekkel elsődlegesen egy rendkívül szoros bizalmi kapcsolatot kell kiépítenem, majd talán akkor beszélni fog velem is, mint az anyukájával. Minden percben, különös figyelemmel, testi kontaktusokkal, babusgatással, meséléssel, egyéni megsegítéssel tényleg nagyon megszerettük egymást. Tudta, érezte, hogy nem hagyom cserben, hogy szavak nélkül is megértem. Kimondtam helyette, amit gondolt, mert már a nézéséből értettem minden ki nem mondott szavát. 4 hónap után sem történt változás a beszéde terén, de lett egy szuper kedves kisbabám, aki rajtam csüngött, némán nevetett velem. Tovább kellett lépni valahogy. Bár a hangját én nem hallottam, de tudtam, hogy az édesanyjával beszél.

Megkerestem az intézményünk igazgatóját és engedélyt kértem rá, hogy a gyermekkel együtt az anyuka is maradhasson az óvodában.

Utána beszéltem az édesanyával, elmondtam neki, hogy azt szeretném elérni, hogy a fia óvodai nevelésébe segítsen beépíteni a beszéd iránti igényét. Maradjon ott gyermekével, és ha a kisfiú mutogatva mond neki valamit, vigye ki a csoportból egy megbeszélésre. Anyuka elvállalta. Az elképzelésem működött, tényleg elkezdett beszélni az anyukájával kizárólag kettesben, ha nem volt ott más. De hónapokig semmi más változás nem történt. Nem beszélt sem velem, sem a társaival. Kihívta az anyukáját, konkrétan megérintgette, ha bármit szeretett volna. Anyuka már 2 hónap után egész biztos volt benne, hogy soha az életben nem lenne óvó néni, türelme elfogyott.

Megint lépnem kellett valamit.

Mivel anyukával osztoztam az óvodai élet perceivel, ezért a kapcsolatunk is egyre szorosabb lett. Elkértem tőle a kisfiát, hogy hazavinném pár órára, hátha kettesben, illetve volt 3 kisgyermekem így ötösben megnyílik nekem. Mert amíg ez nem valósul meg, addig maradnia kell az oviban vele. Körülbelül 10 alkalommal vittem haza. Mikor szeretett volna egy kedvenc játékommal játszani. Az ölembe vettem, és nagyon határozottan megkérdeztem tőle. Szeretnéd? Akkor válaszolj, hogy: „igen” És mint egy csoda, kis fojtott hangon belemuzsikált a szívembe az igenje. Próbáltam visszafojtani a könnyeimet, meg olyan természetesnek venni ezt az első szót, és odaadtam neki a játékot, de egy pár percre ki kellett lépnem a szobából. Aztán jött az, amire nem számítottam. Olyan robbanás történt a gyermek lelkében, hogy a csillárról kellett leszednem. Dobálta a játékokat, hangosan kiabált, izzadt, remegett. Olyan volt, mint egy nagy sárgára érett pattanás, ami kinyomva, mindenhová fröcsög. Fél óra múlva hívtam az anyukáját, hogy jöjjön el érte, és, hogy többet nem kell elkísérnie gyermekét az óvodába, mert beszél velem. Másnap átvettem anyuka addigi szerepét, kiléptünk a folyosóra és a fülembe sugdosta, mit szeretetne. Fél év eredménye volt ez a helyzet, de még csak a felénél tartottunk. A legfőbb célom az volt, hogy a társakkal beszéljen.

Összekötő hidaknak neveztem el a beszélő és nem beszélő környezet között kiépített kapcsolatokat.

Minden hídpillér pedig, amire a hidak kerültek az elfogadás, a bizalom volt. Sokáig nem is kerestem az okokat, hogy miért nem beszél egy gyermek. Mi válthatja ki belőle ezeket a gátoltságokat. A megoldásra koncentráltam. És tudtam, éreztem, hogy ha velem beszél a kisfiú, meg fogom tudni oldani, hogy a társaival is feloldódjon. De arra is rájöttem, hogy ennek nem az óvoda lesz a színtere. Túl sokan vannak, egy gyermekcsoport hangos.

Elkezdtem hát hazahordani egyesével a gyerekeket.

Megkérdeztem a kisfiútól, hogy kivel szeretne nálam játszani. Kit vigyünk magunkkal. Szóval rábíztam a döntést. Ott voltam vele a biztonság, és velünk jött egy kispajtása. A szülők partnerek voltak ebben. Legelső választása a legkópébb gyermek volt, a leginkább domináns. Nem próbáltam lebeszélni erről, csak a következtetést vontam le. Ez a tejesen csendes gátolt kisgyermek a legcsintalanabb gyermek barátja szeretne lenni. Meglepő volt számomra. Szerencsére a csoportban addigra már minden kisgyermekkel nagyon jó kapcsolatom volt, és a következetes nevelésnek köszönhetően szerettek, de a szabályaimhoz is jól tudtak alkalmazkodni. Így nem jelentett problémát a két gyermek sem. Gyakorlatilag már a kocsiban beszélgetni kezdtek. Elmesélte a rutinos hozzám járó, hogy milyen jó játékok vannak nálam, majd megmutatja neki. Ez persze egy szerencsés állapot volt, hiszen nekem is gyermekeim voltak, kisiskolások és egy ovis. Így a játék repertoár adott volt. Jót játszottak, másnap az oviban semmi. Nem beszélt a kisfiú. Aztán jött a következő hazavinni való csoport társ, aki után ugyanaz történt, eredménytelen volt a csoportban. 28 fős volt a gyermekcsoportom. Hetente 2-3 alkalmat tudtam 1-1 órát áldozni ezekre a folyamatokra. Így ismét hónapok teltek el és közeledett az év vége. A csoport szinte minden gyermekét hazavittem, majd növeltem a gyermek létszámot. 2-3 gyermek is eljött velünk, akik már voltak nálam. Aztán 10 hónap előkészület után bevittem az óvodába a laptopomat, amin egy egérkés játék volt és ilyen vagy hasonló játék nem volt az oviban. Mikor elővettem és a sok kis tolongó arcocska nézett az íróasztalomon kinyitott monitorra, megkérdeztem, ki szeretne elsőnek játszani, mert ezt csak velem lehet az ölemből egyesével játszani. A kisfiú majdnem letolt a székről.

– Te szeretnél az első lenni? – kérdeztem. Bólintott.

–  Jó rendben, de mond meg a többieknek, hogy első leszel.

–  „Én leszek az első”- mondta ki az első mondatát.

A gyerekek szinte észre sem vették, hogy ez egy mérföldkő volt. Hiszen beszélt már velük az otthonomban. Csak én ott legbelül tudtam, hogy megtört a jég. A kisfiú nagycsoportos korú volt, így szeptemberben iskolaköteles lett volna, de az akkori oktatási törvények még megengedték, hogy a szülő és az óvodapedagógus közös döntése alapján további egy évig még maradhasson a kisfiú az óvodában. Az is szerencsés volt, hogy a csoportban a következő évben sok társa maradt velünk. Az év végi hónapban már teljesen kommunikatív kisgyermek lett a kisfiúból. Viszont ahogy elkezdett a társaival is beszélgetni úgy döntöttem meg kell szüntetnem, a délutáni „nálam játszásokat” Egyrészt már nem volt indokolt, másrészt pedig túlzottan bensőségessé alakult a kapcsolatunk. Éreztem az édesanyján, hogy rossz érzéssé fajult, hogy szeretné, ha otthon töltené a délutánokat a gyermeke. Nehezen értette meg a kisfiú, hogy mindig „programom lett”, mert nagyon sokáig el szeretett volna jönni velem. De meg kellett húznom ezt a határt. A következő nevelési évben minden úgy zajlott már, ahogy kellett. Beszélt, csacsogott, kifejezte magát.

Abban az évben, mikor már konkrétan nem volt feladatom kezdtem el azon vizsgálódni, hogy „miért?”.

Kerestem az okokat. Rájöttem, hogy összefüggés lehet a gyermek mutizmusa és az ételallergiája között. A beszéd és az étel bevitelének a folyamata ugyanazon a helyen zajlik. Egy kisgyermek sok mindent próbál a szájába tenni, olyat is, ami nem oda való. A szülő pedig reagálhat erre rosszul. Kétségbe eshet, kiabálhat, látni az arcán a félelmet. A gyermekek pedig értelmezhetik rosszul ezt. „Nem mindegy mit csinálok a számmal”. A kisfiúnál babakorában még a kórházba kerülés is megtörtént, mely trauma izom szinten tárolódott. Persze nem szükséges allergiásnak lenni ahhoz, hogy megtörténjen hasonló eset. A gyermek a szájába vesz valamit, és a környezete rosszul reagálja le. Ő pedig félreérti, eltárolja. Anya, tudja mit tehetek a számba, anya azt is tudja, mit engedhetek ki a számon. Ha nincs ott anya, inkább nem is beszélek. A másik lehetséges ok, ami kiderült, mikor beszélni kezdett, hogy sok hangot nem tudott tisztán kiejteni, ennek pedig szakorvosi kivizsgálását kezdeményeztem. Kiderült, hogy hallásproblémával is küzdött a gyermek, az allergia által megnagyobbodott orrmandulái miatt. 5 éves korban pedig már elképzelhető, hogy tudatában volt annak, hogy helytelenül mond szavakat. Főleg, ha a szülői attitűd elvárásokat támaszt elé. A kisfiú logopédiai ellátást kapott a következő évben, ahol sokat fejlődött. A logopédussal folyamatosan konzultáltam, így a csoporton belül is integráltam a javaslatokat.

Iskolaválasztásnál is segítettem a szülőnek.

Kis létszámú osztályban kezdte meg tanulmányait a kisfiú, ahol tanítója fejlesztő pedagógus is volt. Hogy semmiképp se történjen meg, az, hogy egy új közösség, egy új pedagógus visszalódítsa a gyermeket az elektív / szelektív mutizmusba, ezért a jövőbeli tanító nénijét első ízben megbeszélésre hívtam, ahol elmeséltem neki, amit itt is leírtam. Majd több alkalommal is meghívtam a csoportba, ahol a kisfiúval beszédes kapcsolatba került. Iskolai évei megkezdésekor pedig én is több alkalommal meglátogattam az iskolában, ahol büszkén mesélt a sikereiről. Ma is internetes fórumokon van kapcsolatunk, bár már felnőtt férfi.

 

Remélem, segítettem a tapasztalataim megosztásával! További sikeres munkát kívánok Melinda! Ne adj fel semmit! Az egész sikertörténetnek az volt a rugója, hogy nagyon akartam. És még egy fontos információ. A szülők többsége nincs tisztában, hogy a gyermeke szelektív mutista. Hiszen általában otthon beszél a gyermek. Óvodában pedig, a jó gyerek kategóriát képviselik. Az óvodapedagógusok, örülnek, ha nincs még egy 23. ordibáló a csoportban, nehezen veszik észre, hogy nagy baj van. Sok esetben tájékozatlanok a problémáról. Ezért nehéz megtalálnod a célcsoportot, akinek fontos, amit csinálsz. Minden szülőnek javaslom, hogy használják ki az óvodákban adódó nyílt napokat. Ha pedig azt érzékelik, hogy gyermekük nem beszél, máshogy viselkedik, mint otthon, okvetlenül keressék meg az óvó nénit!

 

Tudom, hogy a történet túlmutat az óvodapedagógusi kompetenciákon. Tudom, hogy nem elvárható, hogy hazavigyék az óvó nénik a gyermekeket és terápiás céllal a családi életük rovására működőképes legyen ez a módszer. A lehetőséget abban látom, hogy a gyermeknek SNI státuszt adva, a papírján rajta legyen, hogy gyógypedagógiai asszisztens állandó megsegítése szükséges. Így a gyermek óvodai élete során lehetőség nyílna arra, hogy egyéni kapcsolódással külön egy szakember foglalkozhasson a gyermekkel. Aki tehetne vele egyéni sétákat, kivihetné ugyanúgy a közeli játszótérre, és kiépíthet hasonló bizalmas, segítő kapcsolatot a gyermekkel. Majd egy-egy társsal kapcsolódásokat kezdeményezhet. Ezt a mai rendszer lehetővé teszi.

Tiszta szívből drukkolok mindenkinek! ?

Aki ezek után érzi magában az erőt, nagyon szívesen várom őt egy online konzultációra.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.

A_beszedmumus