Lenke és kislánya története 1. rész

Lenke és kislánya története 1. rész

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el. A szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve. A kép illusztráció.

Lenke és kislánya története

A család összetétele

Három kisgyerek anyukája vagyok, akik jelenleg 3 és 5, valamint 7 évesek. A legidősebb gyermekünk fiú, majd következett két kislány. Történetem középső gyermekemről, Liliről szól.

A gyerekek kétnyelvűek (német, magyar) és mind a hárman Európán kívül születtek, ahol a férjem expatként dolgozott. Ennek rengeteg előnye, de sajnos hátránya is volt…., mint később kiderült.

A fiamról gyakorlatilag Lili születésekor derült ki kétséget kizárólag, hogy atipikus autista. Ez akkor sokkal komolyabbnak tűnt. A kisfiam egy masszív beszédkéséstől eltekintve kvázi behozta a lemaradását. Álmomban nem gondoltam, hogy a lányommal is lehet valami, ami ráadásul statisztikailag ritkább, mint az autizmus. Lili rendkívül ambíciózus kisbaba volt. Az a fajta baba és kisgyerek volt, akinél azt érzed, egy vészcsengő van a fenekeden. Amint letettem magam, megszólalt: mamaaa.

Lili és a bátyja

Lili mindent időre csinált, két évesen gyönyörűen beszélt és értett két nyelven, egyedül öltözött (harisnyát felhúzta, és nem engedett soha segíteni). Két évesen éjszaka már szobatiszta volt, de rendkívül anyás volt. Nem igen tudtam csak úgy más kezébe adni, és nem akart enni, ha más is ült az asztalnál.

Imádták egymást a bátyjával. Lili volt az abszolút főnök, nagyszájú, eleven, tündéri kislány. A bátyja szépen csinálta, amit mondott. A fiam ekkor még mindig nem beszélt és nem vett fel kapcsolatot mással, de egymással egész nap játszottak. Egy ágyban aludtak összebújva. Sosem féltettem túl őket, minden „veszélyes” dolgot megengedtem. Kifejezetten vagányak voltak, főleg, ha a szabadban voltunk.

Lili viselkedése az „idegenekkel”

Az már akkor is feltűnt, hogy Lili házon kívül nem igazán barátságos. Nem jártak óvodába, viszont rengeteg kisgyerekes szülő volt körülöttünk, így bőven volt programunk napi szinten. Volt egy tipikus arckifejezése is, és kvázi zokon vette, ha egy nem családtag hozzászólt. A gyerekorvost 3 évesen bokán rúgta, miután bemerészelte oltani. Én ezt mindig annak tudta be, hogy biztos a  soknyelvű környezet, és nem tudta, hogyan reagáljon, ha éppen angolul vagy más nyelven szólnak hozzá. Nagyszülőket imádta, ha az egykorú unokatestvérével (ritkán találkoztak) például 10 órakor találkoztak, akkor délután 4 órára oldódott fel annyira, hogy játszani tudott velük.

Anyukámmal elmentek a játszótérre (szintén kb. 2 éves lehetett) és azt mondta, hogy nagyon jól érezte magát, csak rendkívül zokon vette, amikor egy másik kisgyerek is oda merészelt menni a mászókára. Ekkor még nevettünk rajta.

Meglátogattuk a testvéremet, nem akart bejönni a házba, bőgött és állt 15 percet a teraszon, mire sikerül bemenni vele. El nem tudtam képzelni, mi lehet a baja. Ma már tudom, félt.

A kistestvér érkezése

Lili még nem volt két és fél éves, amikor megszületett a kistestvére. Nem volt boldog, sőt „utálta”. Ráadásul eszméletlen édes kisbaba volt. Bárhová mentünk, meg kellett hallgatni, milyen cuki a baba, még az idegenek is ajnározták. Láttam, hogy próbálta szeretni, de nem ment. (Ezt utólag tudom, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kellett volna erre a problémára fektetni, és megbeszélni, hogy teljesen természetesek és jogosak az érzései. Elmondtuk neki, hogy nekünk is nehéz néha a kisbabával. Itt biztosan megrogyott az önbecsülése, mert azt hitte, vele van a baj, hogy nem tudja szeretni, amikor körülötte mindenki imádja.)

Azért írtam ilyen hosszan az előzményekről, mert a mutizmusnak nincs konkrét kiváltó oka, viszont vannak kedvezőtlen körülmények. Esetünkben volt bőven.

Költözés Európába és az ovikezdés

Lili egy kicsivel elmúlt három éves, amikor visszaköltöztünk Európába. A terv az volt, hogy pár hónapig Magyarországon leszek a szüleimmel, amíg a férjem befejez mindent külföldön, és találunk egy otthont Németországban. Nagyon élveztük azt a pár hónapot a nagyszülőknél. Beírattam Lilit egy magánoviba délelőttre a mellettünk lévő utcában, gondoltam szocializáljuk kicsit.

Örült az ötletnek, rendkívül szívesen ment az oviba. Vetem neki szép, új ruhákat. Ezeket nem vette fel, hanem betette egy zacskóba, és házon belül mindenhová hurcolta magával, de nem vehettem ki belőle semmit. Olyan volt, mint egy hajléktalan, akinek a zacskóban lévő ingóságai a biztos pont az életében. Egyedül pakolta az ovis táskáját, rendkívül akkurátusan, és soha semmit nem felejtett el. Tündéri óvó nénik, puszi, integetés, semmi sírás, mehettem haza. Tökéletesen beszélt magyarul, mondókákat és énekeket is ismert. Mondanom sem kell, ez az óvodában nem derült ki.

Röviden összefoglalva az ovis karrierünket, Lili nem beszélt és nem játszott senkivel, csak figyelt másokat. Nem is evett. (Az evés nálunk amúgy is rendkívüli program, éppen a tesó miatt. Lili fél új dolgokat megkóstolni, szóval a gyermekeim képesek ugyanazt enni minden nap. Lili rendkívül válogatós volt, nem kóstolt meg semmi újat, vagy csak hosszas rákészülés után. Hagyjuk is, szerencsére egészségesek, szépek és rendkívül nagy növésűek.)

Lili a karácsonyi műsorban nem vett részt, az ölembe ülve néztük végig. Nekem ezzel egyébként nem volt problémám, nem vagyok híve amúgy sem ennek a kötelező szerepeltetésnek. De mindenképpen feltűnő volt.

Költözés Németországba

Karácsony után nem sokkal el is költöztünk Németországba. Tetszett nekik az új ház és környezet. A gyerekek az elején még mindig velem voltak otthon és nem jártak intézménybe. Lili csak nyártól kapott ovis helyet, úgyhogy ő még pár hónapig otthon volt velem.

Barátkozás, viselkedés

Az utcánkban lakott egy kislány, akivel később egy ovis csoportba is járt. Láttam, hogy szívesen játszana vele. Egyedül nem ment semmi…., ha összeboronáltam őket, akkor rollereztek vagy nálunk játszottak. De ha meglátta kint a kislányt, és én mondtam neki, hogy menjen oda hozzá, soha nem ment ki egyedül vele. Ki kellett vele mennem, soha nem köszönt, csak úgy elkezdtek valamit szégyenlősen együtt csinálni. A kislány születésnapi buliján Lili végig a nagymama ölében ült. Egyébként élvezte, nekem azt mondta, hogy jó volt….

Ha vendégek jöttek hozzánk, az elég groteszk „műsor” volt. Először elbújt mögém, nem köszönt, nem beszélt, majd egy idő után ez a „kukaság” átcsapott valami eszméletlen idétlenkedésbe. Egy idő után nem akarta, hogy fényképet csináljak róla. Rám kiabált, és ha valahol látott egy képet vagy videót magáról, akkor kérte, hogy töröljem le.

Az új ovi

Elkezdtük az óvodát. Éppen 4 éves volt, de a korához képest nagyon érett volt mindig is. Szívesen ment, pakolta a cuccát, itt sem felejtett el soha semmit. Minden nap ugyanazt a tízórait kérte, minden nap ugyanazt a rajzot kaptam haza az oviból. Pár hónap után rákérdeztem az óvodában, hogy mi a helyzet a gyerekkel. Németországban alig mond valamit az óvónő, adatvédelem mindenekfelett. Megbeszéltünk egy fogadóórát. Azt mondta, hogy Lili tündéri, értelmes, aranyos kislány, csak hát nem beszél. Mi az, hogy nem beszél?! Hát például a reggeli „Morgenkreisnál” ő az egyetlen, aki soha nem mond semmit.

Remek (gondoltam), 5 hónapja jár oviba a gyerek, és ha nem kérdezek rá konkrétan arra, hogy mi a helyzet vele, akkor ezt sohasem tudom meg? Ebben az időszakban masszívan a fiam fejlesztésével, a közelgő beiskolázással is el voltam foglalva. Megkértem a fiam pszichológusát (nem voltam ugyan elájulva tőle, de őt kaptuk az állami fejlesztő rendszerben), hogy nézzen rá az óvodában a lányomra, mert akárki akármit mond, ez nem normális dolog.

A vélemény: Szorongási zavar, és nagyon ellenálló. A mutizmus szó soha nem hangzott el.

Ez esetünkben úgy nézett ki reggelente, hogy ment minden, mint a karikacsapás, amíg be nem kellett lépni a csoportszobába. Ott lefagyott, lelassult a mozgása, húzta le a pulóvere ujját, azt rágcsálta, vagy a plüsst tette a szája elé. Ha odajött az óvónő köszönni és kezet fogni vele, a kezét megfogta, de nem mondott semmit, hanem nézett a földre. Ha nem jött oda az óvónő, dadus, valami gyerek, aki odahúzta vagy ültette valahová, akkor csak állt ott középen.

Elkezdődött a „fejlesztés”

Gyerekorvos, korai beavatkozás, állami fejlesztőrendszer. Heti egy logopédia, ergoterápia, pszichológus, aki az oviba megy. Az igaz, hogy gyorsan kaptunk helyet, csak sajnos ebben semmi személyre szabott nincs. (Olyan, mint otthon a TSMT torna. Több mindenre használják, aztán vagy beválik, vagy nem.) Nem is találtam hirtelen más fejlesztést. Csináltuk, ugyan a gyereknek klasszikus értelemben nem kell logopédia, ergoterápia, a mozgása olyan, mint a párducnak, de szívesen ment. Szeret mozogni és játszani, és csak egy valaki volt ott, aki mindig ugyanaz a személy volt, így ez nem okozott neki stresszt. A pszichológus az óvodába ment, őt nem szerette.

Az új barátnő

Közben lett egy barátnője. A kislány hasonló háttér, expat külföldön, most költöztek vissza. Hasonlóan „kuka” a kislány. Együtt pantomimoztak. Beírattuk őket balettra. Szívesen járt, de csak ha a barátnője is ment. Ő volta védőpajzs. Egyszer a kislányt másik gyerekkel állította a tanár párba, és onnantól a lányom nem csinált semmit.

Egyik nap mondtam neki, hogy áthívtam a kislányt játszani. Teljesen lefagyott, nem kapott levegőt. Ide? Hozzám? Mikor? Szinte pánikba esett, nem akarta. Napokig rágtuk a témát. Aztán azt mondta, hogy oké, jöjjön. Minden részletet átbeszéltünk. Mielőtt jött a kislány, már órákkal korábban készülődött, azt találgattuk, hová tesszük az asztalon a muffint, ropit.

Megjött a barátnő, egyik sem mondott semmit. Anyukájával egymásra nevettünk. Te jó ég! Majd hívom. Miután kukán álltak a szobában pár percet, elővettem egy játékot és bohóckodtam nekik és velük egy kicsit, amíg feloldódtak. A játék aztán remekül ment. Amikor a kislányért jött az anyukája, nem köszöntek el egymástól. Következő találkozáskor meging úgy viselkedtek, mint két idegen.

Apró változások az óvodában

Az oviban volt egy kis haladás. Az óvónővel és óvóbácsival váltott néha pár szót, voltak barátnői. Amikor a folyosón vagy máshol találkozott a barátnőkkel, soha nem köszönt, de játéknál beszéltek egymással. Elkezdett tornázni is alkalomszerűen, de amikor az oviban valami kevert csoportos sportesemény volt egy másik óvónénivel, akkor nem csinált semmit, és nem is válaszolt.

Én attól kezdtem el félni a legjobban, hogy egyszer valaki bántani fogja emiatt a viselkedés miatt.

Egy januári napon, amikor délben elhoztam az udvarról, a kocsihoz menet látom, hogy vizes a nadrágja. Kiderült, hogy bepisilt. Aznap elmentek a csoporttal egy idősotthonba énekelni. Ő nem szólt, nem kérdezett, inkább a nedves nadrágban volt a nulla fokban.

Otthon sokat játszott ovisat. Az összes éneket és játékot tudta és játszotta otthon. Az oviban viszont nem.

Otthon is megszűnt a nyugalom

Teltek a hónapok, jártunk fejlesztésre, és azt vettem észre, hogy otthon megszűnt a nyugalom.

Elképesztő mértékben kezdte el igényelni a figyelmemet. Csak őt nézzem, ne nézzek rá a húgára. Semmit nem tudtam csinálni, csak vele kellett foglalkozni. Lilit nagyon feszítette ez az egész belülről, amit rajtam és a tesójain vezetett le. Pillanatok alatt változott át aranyos, kis tündérből „vérfarkassá”. Mindent azonnal meg kellett neki csinálni, és mindenért én voltam a hibás. A szemem előtt csinált valamit, majd azt mondta, hogy én voltam.

Nem kellett szakembernek lenni, hogy lássam, valami nem oké. Én egyre fáradtabb és türelmetlenebb lettem, kezdtünk nem túl jóba lenni egymással. Elkezdte tekergetni a haját és többször láttam, hogy bele is vágott. Ez nem egyik napról a másikra történt, hanem lassan gyűrűzött be. Amikor a szüleim látogatóba jöttek, egészen ledöbbentek a helyzeten. Anyukám azt mondta, hogy ha Lilinek van kedve, akkor elviszi pár hétre. Nagyon élvezett a nagyinál lenni, kicsit meg is nyugodott.

A pszichológiai kezelés

Összeültünk egy beszélgetésre a fejlesztőivel, ahol szintén nem hangzott el konkrétan a mutizmus szó, csak a pszichológus laptopján láttam egy slide show-n (azt mondta ugyan, hogy gyanakszik rá). Azt is mondta, hogy csinálna egy IQ tesztet, mert kognitívan feltűnően erős és érett rá agyilag.

A pszichológus megpróbálta Lilit kondicionálni. Minden szóért, egyéb dologért jutalom járt. Legtöbbször vitte a két ovis barátnőjét is a foglalkozásra. Kedvenc történetem, amikor kimentek csoportosan a pékségbe és a másik két kislány ott drukkolt neki, hogy de Lili látod, nem nehéz…..(Látod nem nehéz….de igen, neki megugorhatatlan, bele sem gondolok, mennyire hazavágta ez a gyermek amúgy is mínuszban lévő önbecsülését.) Aztán az egyik nap bejelentette a lányom, hogy másnap reggel ő fogja mondani az oviban, hogy milyen nap van. Be is gyakoroltuk. Szerda, szerda, szerda. És mondta is, és kérte a jutalmát is. Ez így ment pár napig, és a jutalom, amit kért, egyre nagyobb volt. Elkezdett követelőzni. Tudtam, hogy ez zsákutca.

A másik, amivel nem tudtam mit kezdeni, az a NEM szócska volt. Ha azt mondta, hogy NEM, akkor az egy bebetonozott, sziklaszilárd nem volt.

Beiskolázási vizsgálat

Az óvodába jött egy néni, kaptunk időpontot, átbeszéltük, hogy mi lesz. Hát nem lett semmi. Lili ült az ölemben, meg sem szólalt, a szemvizsgálatos gépbe nem nézett bele, a papíron mutogatott és rajzolt valamit, amihez ugye nem kell a beszéd.

Azt mondta a hölgy, hogy talán speciális iskola. Erre teljesen kikészültem, mert ugye 2 nappal korábban még IQ tesztről volt szó, mert úgy néz ki, hogy túl okos. Elkezdtem intézni, hogy ne kelljen szeptembertől iskolába mennie.

Folytatás következik!

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.

Viki története – szelektív mutizmus felnőtt szemmel

Viki története – szelektív mutizmus felnőtt szemmel

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el.

A kép csak illusztráció.

Viki saját története – szelektív mutizmus felnőtt szemmel

Most 25 éves vagyok. Feltehetően szelektív mutista, bár ezt senki nem mondta ki hivatalosan. Immáron felnőttként írom le saját történetemet abban bízva, hogy segíthet mások problémájának megoldásában.

A kisgyermekkor felhőtlen boldogsága

Gyerekkoromtól kezdve egy nagyon vidám, energikus, “racsító hangú” lány voltam. Imádtam szerepelni az óvodában és alsó osztályos koromban is. Jártam néptáncra és rengeteg sportra, zeneiskolába, és nem okozott problémát, ha szólót kellett énekelni vagy szerepelni rengeteg ember előtt. A barátaim között inkább irányító típus voltam, követtek is a többiek, ha kitaláltam valamit. Szép lassan elkezdődött nálam egy szorongó érzés, féltem, hogy felszólítanak az órákon, nem beszéltem az osztálytársaimhoz csak a szűk baráti körömmel beszélgettem, a tanárok alig tudtak szóra bírni.

Nálam nagyon sok éven keresztül nem tudtuk mi lehet a problémám. Ide-oda mentünk/küldtek éveken át: tanácsadó, pszichológus, pszichiáter, csikung, természetgyógyász, kineziológus.

Elkezdődött valami

12-13 éves korban kezdődhetett ez az egész. 2008-ban halt meg nagymamám. Mamám nagyon támogatott, büszke volt, hogy mennyire imádok alkotni rajzolni. Sosem szidott le, hogy a közismereti tárgyak nem igazán érdekeltek. Sokat jártunk hozzájuk, a szokásos vasárnap mindig mamánál volt. Segítettem mindig neki, amiben tudtam, pl. fánkot sütni. Imádtam körülötte forogni, tüsténkedni. Így tudom, hogy nagyon rosszul esett, hogy már ő nem tudhatta, hogy felvettek a művészeti iskolába. Biztos vagyok abban, hogy ő lett volna a legbüszkébb! Nagymamám mellrákos lett, majd tüdő áttét is kialakult nála. Végül ebben halt meg. Halála előtt anyukámnál is diagnosztizálták a mellrákot. Így a nagymamám elvesztése mellett valószínű, hogy féltettem anyukámat is. Anya elmondása szerint kérdeztem azt is, hogy akár én is örökölhetem-e. Ez így összességében elég para időszak volt az életemben.

Az iskolában is megváltoztak a dolgok

Ráadásul a mamám halála utáni napon úgy gondoltam, hogy megyek iskolába, hátha a társaságban kikapcsolok, és nem Mamám jár az eszemben. Mivel nem készültem aznapra, ezért anya írt az ellenőrzőmbe, és feleletmentes napot kért. Viszont a kémia tanárom, mikor mutattam neki az ellenőrzőm, ahelyett hogy meghallgatott volna, egész órán engem kérdezgetett és folyamatosan leszidott, hogy készülni kellett volna. Emlékszem, hogy szóhoz sem engedett jutni, csak mondta és mondta a magáét. Torkomban volt a gyomrom, nem értettem, hogy miért csinálja ezt. Amúgy sem volt a kedvenc tanárom, nagyon szigorú, és nem igazán szerettük. Egész órán könnybe lábadt szemmel ültem, és már a barátnőimet is elkezdte a tanár piszkálni, mert próbáltak mellém állni. Az volt a fejemben, hogy jobb lett volna inkább otthon maradni. Végül az egész órai szidalmazás után sírva jöttem ki a teremből.

Én ezt a dolgot először nem mondtam el otthon, nem akartam a temetés intézése után még ezzel terhelni anyáékat. Anya ezt úgy tudta meg, hogy barátnőim mondták el otthon, hogy velem mi történt, és a szülők hívták fel anyukámat. Persze utána már én is elmeséltem este, hogy mi történt, a saját szavaimmal.

Úgy gondoljuk ez volt a kezdete és a kiváltó oka a mai napig tartó problémánknak. Ez a tanárom azóta a városunk kiváló pedagógusa címet kapott.

Anyukám a támaszom és segítőm

Otthon anyukám sokat segített, együtt tanultunk. A kötelező olvasmányok nagyon nagy nehézséget okoztak, egyedül nem ment, így anyukámmal együtt olvastunk, együtt töltöttük ki a feladatokat is. A tanórákon, ha hangosan kellett olvasni, akkor elsírtam magam. Szerettem, ha anya segít, mert nem bíztam magamban. Meg tudtam tanulni az anyagokat, otthon mindent fel tudtam mondani, viszont az iskolában, ha rám került a sor, akkor nem tudtam megszólalni, hanem jött a szájrágás az ujjtördelés és a sírás.

Ezek miatt sajnos a teljesítményem az iskolában egyre rosszabb lett.

A középiskolás évek

Középiskolát úgy választottunk, hogy vagy sport, vagy művészeti iskola legyen, mert imádok alkotni és szeretem a sportot. Egy művészeti szakközépiskolát választottuk, mert ott nem a bizonyítványt nézték felvételinél, hanem az ott teljesített gyakorlati vizsgát, ami rajz volt. Fel is vettek, de már az első hetek sem voltak zökkenőmentesek.

A kollégiumot nem bírtam, szorongtam, de csak a szüleimnek mondtam el, a tanárok nem értették, mi lehet a baj. Kivettek anyuék a koliból, és bejártam inkább.

A legnagyobb probléma talán az angol óránál kezdődött. Egy tesztet kellett kitölteni, hogy melyik csoportba rakjanak, emelt vagy kezdő. Nálunk általánosban nem volt jó az angol nyelvoktatás, szinte minden évben más tanárt kaptunk, így nem tudták megszerettetni velem, mert nehezen oldódtam fel az újabb és újabb tanároknál. A teszt nem sikerült túl jól, viszont annyira kevés osztálytársamnak lett jó a dolgozat, hogy engem is az emelt csoportba raktak. Voltak jó válaszaim és látszott, hogy már tanultam angolt. Így az angol órákon a hangomat sem lehetett hallani. Írásban még úgy, ahogy tudtam is visszaadni a tanultakat, de ha szóban kellett felelni, akkor amint kimondták a nevemet, elsírtam magam.

Pl. magyar órán felelet közben annyira izgultam, hogy eltörtem a saját ujjamat. Készültem órára, tudtam a választ, de nem tudtam megszólalni. Tanárnő folyamatosan kérdezgetett, próbált szóra bírni. Én eleinte halkan, de tőmondatokban válaszoltam, majd egyre halkabban, végül elsírtam magam. A faggatás közben folyamatosan tördeltem az ujjam (ami el is tört) és legvégül kiszaladtam.

 Végül már az írásbeli dolgozatokra sem tudtam írni. Kézremegés, izzadás. Dolgozatírás közben a tollat is eltörtem.

Tudták a tanárok, hogy valami nincs rendben velem, mert egyre visszahúzódóbb lettem.

Semmilyen formában nem tudták a tanárok számon kérni a tananyagot. Néha a tanárok tanórán kívül feleltettek, de csak akkor sikerült esetleg kinyögnöm, ha a barátnőm is ott volt.

A történelem tanárom mindenben segített. Mentem hozzá órán kívül este tanulni, ugyanazt elmondta nekem egyedül, mint amit órán mindenkinek. Jártam vele csikungra is, az egy mozgásos meditációs foglalkozás volt. De a suliban sem ismerték ezt fel, hogy ez nem csak izgulás meg stressz.

Viszont a gyakorlati órákon kiemelkedően jól teljesítettem, versenyekre jártam és számos díjat hoztam el.

Teljesen megváltozott az életem

Középiskolában jöttünk rá arra, hogy ez már tényleg komoly probléma, nem csak stressz és izgulás. Netet bújták anyuék folyamatosan, hogy mi lehet ez, de nem igazán találtunk rá a problémára.

Anya a mai napig nem érti, hogy a pedagógusok hogy-hogy nem tanultak ezekről a betegségekről. Anya három éve végzett el egy kisgyermeknevelő gondozó képzést, ahol tanultak akár a mutizmusról is és a tüneteiről is.

Az alvásomra is kihatással volt a szorongásom. Folyamatosan alva jártam, ami több balesetet is eredményezett. Nagyon keveset tudtam aludni, alvásvizsgálaton megállapították, hogy addig sem kapcsolt ki az agyam.

Idegen és zavaró helyzetekben rendszeressé vált a körömrágás, hajrágás, kéztördelés, fogcsikorgatás, szájrágás, bokacsavargatás.

Kilencedikes voltam, amikor anya elvitt a nevelési tanácsadóba és kérte, hogy segítsenek megkeresni a probléma okát. Ott egy pszichológushoz kerültünk, aki fél év után azt mondta, hogy nem tud velem mit kezdeni és azt javasolta, hogy menjünk pszichiáterhez. A pszichiáter többféle gyógyszert is kiírt, amit 2-3 hétig szedtem, aztán abbahagytam. Ez a pár hét alatt szinte folyamatosan aludtam. Többször elájultam, remegett a szám. Tiszta zombi voltam.

Az iskolába való bejárás nagyon fárasztó volt, és szedtem a pszichiáter által kiírt gyógyszert, így állandóan aludtam (órán is). A töri tanár pl. örült, hogy legalább alszok, mert látta, hogy állandóan fáradt vagyok.

Anyával végül úgy döntöttünk, hogy befejeztük. Nem szedem tovább a gyógyszert. Ha nem lesz érettségim, akkor sem engedi szedni.

Bekerültem az egyetemre

Végül meglett az érettségim, a tanáraim jóindulatából. A mozgóképi animációs vizsgán a gyakorlatom 5-ös lett, de az elméleti tantárgyak éppen, hogy csak meglettek.

Egyetemi felvételin csak úgy volt esélyem, ha nem volt szóbeli, vagyis csak a gyakorlatot nézik. A Nyíregyházi egyetem volt az egyetlen, ahol csak gyakorlati felvételi volt. Ott 100%-os felvételit teljesítettem, maximális ponttal kerültem be.

Az egyetem évei alatt egy ismerős gyógypedagógusnak mesélte anya a problémámat, ő mondta, hogy a tünetek alapján valószínű, hogy szelektív mutista vagyok. Felnőttként már nagyon nehéz volt erről szakvélemény kérni, mindenki, mindenhol, azt kérdezte, akkor hogyan érettségiztem le. Egyik hivataltól a másikig küldözgettek, eredménytelenül.

Egyetem alatt ugyanúgy, a gyakorlaton jól teljesítettem, a szóbeli vizsgákon szinte meg sem szólaltam. A gyakorlati tanáraim szerint az egyik legtehetségesebb hallgatójuk voltam, így segítettek ahol tudtak. Nyelvvizsga hiányában nem kaptam meg a diplomámat a többiekkel együtt. Végül egy logopédus orvos szakértőhöz kerültem, aki diszlexiáról és diszgráfiáról állított ki nekem szakvéleményt. Így mentességet kaptam a nyelvvizsga alól és a diplomámat is kézhez kaphattam.

Minden területen nehéz teljesíteni

Nem csak a suliban voltak gondok, jutott igazából mindenre. Rendszeresen volt olyan, hogyha például valamilyen fogadásra, eseményre kellett menni, ahol több olyan ember volt, akit nem ismerek, nem voltam képes még egy pohár kólát sem kérni.

Több versenyen is előfordult, hogy az oklevelet helyettem a tanárom vagy a barátnőm vette át, annyira féltem, illetve a tanárnő ment ki helyettem interjút adni, mert sírtam és már véresre harapdáltam a számat.  🙁

Igazából nemcsak akkor vagyok befeszülve, ha szerepelni kell, hanem amikor új munkát kapok, azt is elég nehéz úgy végig csináljam, hogy a számat ne harapjam szét, vagy van, hogy izomlázas már a bokám, annyira csavargatom az új helyzetekben. Úgy fogom fel, hogy nekem sokkal nagyobb koncentrációt igényel egy újabb helyzet, mint másnak. Olyan érzés, mint amikor egy cukorka ragad a torkunkra, hogy küzdők a torkommal, de tudom, hogy nem jön ki egy szó sem. A kezem mindig tiszta nyirkos, de emellett jéghideg általában. Furcsa érzés.

A mai napig nem tudom jól kezelni az új helyzeteket, idegen környezetben, idegen emberek között lefagyok, és nagyon rosszul élem meg. A telefonálás, főleg ismeretlen emberekkel egyáltalán nem megy, nem tudok beleszólni.

A barátok és a párkapcsolat

A barátaim elfogadtak, mindenben segítettek, támogattak. Akár a tanulásban, vagy az alkotásban is, és helyettem beszéltek. Az osztálytársak közül sokan csúfoltak és piszkáltak is miatta. Az első kéztörésem után elfogadóbbak lettek velem.

Nem voltak párkapcsolataim középiskolában, a gyerekkori legjobb barátommal jártam először, ő ismert milyen vagyok. A kapcsolatunknak elég hamar vége lett.

Személyesen nem igazán ment az ismerkedés, de az internet nagyban segítette ezt. Inkább ők kezdeményeztek, nehezen nyitottam idegen emberek felé.  Mikor már megismertem valakit, felszabadultabb lettem.

A mostani barátomat a nővérem baráti társaságából ismerem. Nővérem mutatott be és pátyolgatott, a társaságban mentem utána, mint egy utánfutó, így könnyebben feloldódtam, hogy a nővérem is ott volt. A párommal most külön élünk a családtól, együtt.

Szerintem most már elfogadtam magam. A környezetem is elfogadja a dolgaimat, próbálnak segíteni. Megtaláltam a nekem való munkahelyet, és ott biztos vagyok magamban. Folyamatosan tágítom a személyes teremet, egyre több embert engedek be. Szépen, lassan, de haladok.

Kialakult a személyiségem, amiben benne van a sok furcsa „vikis” dolog is.

Melindának köszönöm a lehetőséget. Így egyben elolvasni a saját történetemet, húú….. Az életem dióhéjban.

Én is nagyon köszönöm!

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.

Adél és kisfia története

Adél és kisfia története

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el, a szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve.

A kép csak illusztráció.

Adél és fia története

2020. április

A kisfiúnk érkezése

A mi történetünk úgy indult, hogy 10 éves házasság után 41. hétre érkezett a fiunk. Testvére azóta sem lett sajnos. Szinte szimbiózisban voltunk az első években. Folyton bújt, az ölemben ült, kb. 3 éves koráig szoptatott baba volt. Nagyszülőkre nem tudtam hagyni, abból extrém sírás, vagy hiszti lett. Ha valami dolgom lett volna, azt csak együtt tudtuk intézni a fiammal. Apukájával se maradt meg kettesben. Azt gondoltam ez csak szeparációs szorongás, de nem akart múlni.

Nincs kiterjedt nagy családunk, a közeli rokonoknál, barátoknál vagy sokkal nagyobbak már a gyerekek – kb. 8-10 év korkülönbséggel nem tudtak kapcsolódni egymáshoz -, vagy sok olyan család is van a környezetünkben, ahol nem is született gyermek.

Hamar közösségbe jártam gyermekemmel

Pár hónaposan már jártam vele közösségbe rendszeresen. Babaklub, ringató foglalkozás, babazene, mondókás foglalkozások, TSTM.

 2,5 évesen családi napközibe ment, hisz vissza kellett volna mennem dolgozni. Az első napon ott rászóltak, hogy ebéd közben nem beszélünk. Ettől megijedt, sírt, másnap már nem is nagyon akart menni. Ki is jelentette, hogy akkor ő ott nem fog beszélni.

Azt hittük ez elmúlik, megszokja. Nem akartuk, hogy úgymond a nyúl vigye a puskát, ezért nem visszakoztunk. És bár otthon nem szóltunk rá ilyenért, meg tudom érteni, ha egy egész csapat gyerek magyaráz valamit a magánbölcsiben, akkor végül senki nem eszik.

Családi napközivel kezdtünk

Állami bölcsiben nem volt férőhely, ezért választottuk a családi napközit. Heti 2x volt ott délelőtt a fiam. Ebéd után már el is hoztam. Később mégsem mentem vissza dolgozni a régi munkahelyemre, mert a munkaidőbeosztás nem volt vállalható gyerek mellett, de úgy gondoltuk, hogy mivel nincs testvére, ezért jó, ha szokja a közösségi élet normáit, barátkozik más gyerekekkel.

A magánbölcsis tanévet végigjártuk. Hamar lettek ott barátai, fiúk-lányok is, sőt kb. 1 hónap után azt kérte, engedjem, hogy több napon is menjünk (így heti 3 délelőtt volt ott).

Mikor érte mentem ebédután már mesélte is az aznapi élményeket, miközben átvettük a cipőt, de ha hozzászólt a gondozónéni, akkor csendben maradt.

Ott voltak szülinapok, farsang, sok jó móka, ennek ellenére nem változott a helyzet.

A fiam sosem volt irigy vagy erőszakos más gyerekekkel. Sokkal inkább értetlenül állt egy-egy játszóterezés során, ha beelőzték a csúszdán, ha elvették a homokozójátékot, vagy ha valaki kérés nélkül elvitte a kis háromkerekűjét. Elvárta, hogy én tegyek rendet, én szóljak helyette, én harcoljam ki az ő igazát, ő nem konfrontálódott, csak egyre frusztráltabb lett, sírt.

Elkezdődött az ovi

Ezt követő tanévben 3,5 évesen indult az igazi ovislét egész nap, minden nap, ottalvással, számomra pedig az otthon töltött évek után egy új munkalehetőséggel, oktatásokkal, vizsgákkal pont egyszerre. A rövid beszoktatási idő alatt szinte megijedt, hogy milyen sok gyerek van az oviban, suttogva beszélt velem. Egy óvónő ezen persze fennakadt, gondolom szólt nála a vészharang.  Pár hét elteltével a fiam teljesen elnémult, velünk sem beszélt, otthon sem. Olyan volt az egész, mint egy sztrájk, hogy ő ovis lett, én nem vagyok itthon, nem hozom el korán, ebéd után, csak munkaidő leteltével. Egyre agresszívabb lett velem.

Akkoriban rengeteg hiszti volt, dühroham, földön fetrengés, engem ütött, ordított. Volt, hogy oviból hazáig rugdosta a lábam. Nagyon nehezen lehetett megnyugtatni.

Az új helyzeteket, változásokat úgy emlékszem mindig is nehezen fogadta. Állandó lelkifurdalással teltek a napok, minden nap azon vívódtam, hogy felmondjak-e a munkahelyen.

Felkerestünk egy szakembert

Kb. egy hónap múlva kérte az óvónő, hogy menjünk nevelési tanácsadóba, vagy valamilyen gyermekpszichológushoz. A tanácsadó napközben kért volna több találkozást, amit a munkahelyen újként nem mertem bevállalni, mármint a hiányzásokat, elkéredzkedést.

Így egy magán pszichológushoz mentünk el. Fiam ott végig hisztizett a lábamat ütötte.

A pszichológus végül azzal zárt, hogy nem tud segíteni, de mailben azért tartsuk a kapcsolatot, ott próbál majd tanácsokat adni, ami inkább a dühkezelésre irányult.

Az, hogy elvigyük pszichológushoz, az számunkra nehézség volt, nem annyira elfogadott ez, hogy pszichológushoz járunk, mint pl. Amerikában, ez nagyon furcsa és idegen ötlet is volt, így saját magunkkal is meg kellett küzdenünk emiatt.

Nekem kb. egy jó évembe került, hogy rájöjjek, az a pszichológus, akinél jártunk vagy nem volt kompetens, vagy nem találták meg egymást, nem tudtak kapcsolódni, vagy a fiam volt még túl kicsi, nem volt képes együttműködni. De ettől függetlenül lehet, egy másik szakember fog tudni talán segíteni.

Úgy éreztem mások vagyunk

Mindenhol azt láttam, azt éreztem, hogy mi mások vagyunk, kilógunk a sorból. Volt a környezetünkben, aki megpendítette, hogy autista, kötődési zavaros, elkényeztetett, egyke gyerek, ennyi.

Neten kerestem információt, hogy mi is lehet a fiammal, láttuk, hogy baj van, de nem tudtuk ez csak dac, hiszti, vagy mi lehet? Ekkor futottam bele a szelektív mutizmusba, amiről korábban sosem hallottam.

Ekkor éreztem késztetést, hogy keressek más pszichológust, mert talán mégsem ciki pszichológushoz vinni a gyereket. Ez lehet nem a nevelési vagy szülői kudarcom, hanem segítség kérése, olyan információ, vagy ötlet kérése, ami esetleg használhat, amire eddig nem gondoltunk. Azóta is járunk hozzá, hetente egyszer.

Az otthoni nembeszélés egy hónapig tartott az első ovis évünkben, aztán pár hónap múlva ismét megtörtént, akkor 3 hónapig nem beszélt velünk sem és egyre agresszívabb lett. Kiscsoportos ünnepségeken elbújt, a szemkontaktust is kerülte, szégyenlős volt, félénk.

Az „elveszett” hang keresése

Az első oviévben folytattuk a korábbi TSMT-t, kutya terápiára, szenzoros terápiára jártunk. A velünk való újbóli beszélés csak a lakásra korlátozódott, és csak ha mindketten otthon voltunk vele, volt, hogy adott napszakhoz is kötődött. Rendszeres rituálé volt ekkoriban, hogy minden nap elment a hangját keresni, ami valahol a lakásban volt elbújva (szekrényben, ágy alatt) aztán előugrott, hogy „megjött a hangom!”.

 Továbbra sem értettük, hogy ez dac, sztrájk, hiszti, vagy ilyen fokú félelem, szorongás.

Ekkor jelentkezett a székletvisszatartás is, mint “tünet”. Ez napokra is elhúzódott. Állandóan volt itthon Laevolac szirup – a gyerekorvossal egyeztetve -, ha a gyümölcs, joghurt, zabkeksz nem vezetne eredményre.

A szobatisztaság is megkésve állt be állandóra, a nagydolgot kizárólag pelenkába tudta teljesíteni – és csak este – még 4 évesen is.

Ez is egy tudatos dolog volt. Később pszichológussal átbeszéltük, hogy a visszatartás és a csak este, csak a pelusba teljesítés is kapcsolódik a mutizmushoz (ugye, hogy ott meg a hangját tartja vissza, irányítja a pszichológus szerint).

Ez egyik napról a másikra normalizálódott.

Az, hogy elhagyta az esti pelushasználatot fürdés előtt a nagydolgához, azt egyszerűen előre kijelentette a fiam, hogy az 5. szülinapján már nem fog kelleni a pelus. És valóban, előtte egy hónappal egyik napról a másikra nem kellett.

Ennek kapcsán azt érzem, hogy egyszer csak ugyanígy kijelenti majd, hogy ekkor vagy akkor már fog beszélni itt, vagy ott adott emberrel. Nagyon drukkolunk neki ehhez. J

Több foglalkozásra is járunk

A következő ovis tanévben alapozó mozgás terápiára jártunk (jelenleg is), majd logopédus is foglalkozott vele hetente (jelenleg is), illetve egy gyógypedagógus vezette foglalkozásra is eljártunk, ahol nála 1-2 évvel kisebb, megkésett beszédfejlődésű gyerekek voltak egy kis csoportban. Bár azt gondoltam, hogy nem az a mi problémánk, hisz ő tud beszélni, de végül is, ki tudja mi fog segíteni alapon jártunk mégis oda továbbra is.

A kiscsoportban csúfolták, később mégis lettek barátai, kis szerelmei is vannak, több is azóta.

Kb. 1 éve járunk egy másik gyermekpszichológushoz hetente, egy éve járunk hip-hop táncra. Karácsonyi gála műsoron volt az első fellépése a kislétszámú tánccsoportjával, ahol ovistársak és más gyerekek is vannak. Nagyon bátran, ügyesen szerepelt. Apával végigsírtuk az egészet büszkeségünkben.

A kisfiamnak nagyon széles az érdeklődési köre

Még múlt decemberben eljutottunk a nevelési tanácsadóba, mert szerettük volna kérni a tanévhalasztást a következő évre (idén lett 6 éves). A nevelési tanácsadó többfajta felmérést, IQ tesztet is végzett.

Úgy látták, nagyon okos, értelmes gyerek, logikai gondolkodása 1,5 évvel megelőzi életkorát, de szorongó. Nem a tananyaggal, hanem a beilleszkedéssel lenne gondja az iskolában, így megkaptuk a halasztási engedélyt.

Teljesen szélsőséges érdeklődési körű a gyerekünk, mindig van valami, amibe beleássa magát: KRESZ táblák, autómárkák, naprendszer bolygói, tv csatornajelek, számok, betűk. Magától megtanult írni (nyomtatott nagybetűk), számokat ad össze, van, amit már szoroz is. Viszont ilyen alapdolog, hogy szóba állna a barátaival, nagyszülőkkel, vagy segítséget kérjen – ha pl. rosszul lesz -, nem megy.

A változás ugyan lassan, de jelen van az életünkben

Jelenleg is csak velünk beszél (apa, anya). Szerencsére 5 éves kora óta már nem köti ahhoz, hogy mindketten jelen legyünk, és boltban, utcán, bárhol, viszont, ha ismerőst lát, akkor elnémul. Ha a mama nálunk van, akkor vagy a fülembe suttogja, ha szeretne valamit, vagy át kell mennünk a másik szobába, hogy mama ne hallja, amit mond.

Olyan, mintha 2 különböző gyerek lenne. Otthon velünk felszabadult, érdeklődő, csacsog egész nap. Nélkülünk, társaságban, oviban szégyenlős, visszahúzódó. Nagyon lassan, nagyon kis lépésekben látok előrelépést.

Többször beszélgettünk vele a helyzetről. Azt a választ kapom, azért nem beszél másokkal, mert:

  • nem szeretne,
  • fél,
  • nem akarja, hogy mások örüljenek,
  • nem akarja, hogy a többiek csodálkozzanak, hogy ő mégis tud beszélni,
  • szerinte nincs szép hangja,
  • ezt már megszokta, már nehéz változtatni,
  • nem tud a hangja neki szót fogadni, hiába próbálja,
  • nem tudja, ez mikor fog elmúlni.

A mostani állapot

Jelenleg ott tartunk, hogy reggel beszélgetünk oviba menet, az ovi udvarán még halkan suttogva, bent viszont már nem beszél, ahol láthatja, hallhatja őt más is. Folyton azt lesi, ki vette észre, hogy ő beszél, gyorsan abba is hagyja, ha ismerős embert lát valahol, viszont pl. kiránduláskor, bevásárláskor, étteremben, nyaraláskor nem zavarja, hogy beszél, ahol és amíg számára nem várható, hogy ismerős van jelen.

Barátoknak, nagyszülőknek mobillal készített hang, vagy videofelvételeket veszünk fel, így küldünk időnként üzenetet a fiamtól. Nagyszülők ettől nagyon boldogok, közben sírva szenvednek, hogy miért csak így „beszél velük”, hisz ők úgy szeretik.

 A kis barátok közül volt, aki nem is reagált semmit az átküldött üzenetre, pedig a fiam nagyon várta. Számunkra óriási lépés volt, hogy úgy készítettük a felvételt, hogy a fiam tudta, ezt most a kis barátjának vesszük fel. Másnak úgy érzem nevetséges, hogy ekkora gyerek nem képes kommunikálni.

Konkrétan rettegek, hogy valahol tömegben elveszítjük magunk mellől, és segítséget sem tud kérni, mert nem képes megszólalni. Vagy esetleg áldozata lesz gonosz gyerekek zaklatásának, cikizésének.

Nem tudom mi lesz, ez meddig tart, mit kellett volna másképp csinálnunk, mivel tudunk segíteni neki? Konkrétan évek teltek a megoldáskereséssel és a különböző magán intézményektől igénybevett teljesen szélsőséges fejlesztésekkel, mivel nem tudjuk, mi használ, nagyon sok dolgot kipróbáltunk, sok helyen jártunk.

Aki jelenleg van ebben a helyzetben, vagy épp csak most ismeri fel, hogy ez nem csak félénkség a gyerekénél, annak szerettem volna segítséget adni a történetünkkel (ami sajnos még nem oldódott meg) azzal a puszta ténnyel, hogy bár gyermeke kilóg a sorból az oviban, de nincs egyedül ezzel a ritka és kevésbé ismert állapottal.

Melindának köszönöm, hogy lehetőséget biztosít számunkra, hogy erőt, kitartást meríthessünk egymás történeteiből, valamint, hogy felkarolta a szelektív mutizmus témát.

Én is nagyon köszönöm!

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.

Mária és fia története

Mária és fia története

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el, a szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve.

A kép csak illusztráció.

Mária és fia története

  1. március

Kettő fiunk van, a nagyobbik 10 éves, a kisebbik Marci, 6 éves lesz szeptemberben.

Mindkét fiunk külföldön született, közel 10 évig éltünk Németországban.

Az indulás

A nagyobbik kint járta az óvodát és az iskolát is második osztályig. Marci csak egy évig járt óvodába, utána hazaköltöztünk. Marcinak az utolsó pillanatban kellett valamit találni, mivel éppen szeptemberben költöztünk haza, és már minden „jó” ovi tele volt. Szerettünk volna angolos ovit, mert kint is kötelezően tanulták az angolt a német oviban és suliban. Nem volt sok választásunk.

Majd Marcival kezdődtek is a gondok az oviban. Nagyon pozitívan állt hozzá a kisfiam, de sajnos az egyik óvónő és az egyik dadus is nagyon ellenszenves volt. Jobban hasonlítottak egy kiképző osztaghoz, mint sem óvodához. Rengeteg mindent tudnék írni, de a legdurvább az volt, amikor annyira megtömték étellel, hogy titokban kihányta a wc- n. Persze az ottani dolgozók ezt sem vették észre. Én meséltem nekik, miután megtaláltam a kis pulcsiját a wc- ben, amit levetett, mert lehányta. Volt megszégyenítés, hogy ő úgysem beszél, volt, hogy egyedül ült a csoportból az asztalnál, mert addig nem kelhetett fel, amíg meg nem kóstolta az ételt. Étkezésnél minden gyereknek kötelező volt (egyszerre) meginni 2- 2,5 dl vizet, amit a “vizes” társuk örömmel töltött, ha kért valaki inni, ha nem. Addig persze nem kelhettek fel, amíg meg nem itták.

A lesújtó valóság

A mindig vidám, pozitív, mosolygós fiamból lett egy depressziós kisfiú. Eleinte azt hittem, hogy csak a környezetváltozás miatt nehezebb beszoknia, de 3 hónap után végül váltottunk (sajnálom, hogy nem hamarabb).

Rohamosan romlott a helyzet a három hónap alatt. Eleinte csak az oviban sírt reggel, később már este is, hogy nem akar menni. Már nem akart bent uzsonnázni (érthető módon), később már aludni sem. Végül már semmit sem akart, ami az ovival volt kapcsolatos.  Mindig sírt, semmit nem evett, nem akart bent még inni sem, mert azt sem lehetett akármikor.

Az óvónő megkérdezte, hogy nem autista- e, mert próbálta “betörni”, de nem sikerült, neki nem szólalt meg. Két óvónő volt. Akit szeretett a fiam, egy kedves, fiatal kezdő volt. Vele beszélt néha a kisfiam, de a másikkal nem. Mindig úgy hívta őket, hogy a jó és a rossz. A gyerekekkel ott még beszélt.

Szépen, csendben végig jártam majdnem az összes ovit, hogy hol lenne hely számunkra. Mikor végre sikerült találni egy másikat, akkor jeleztem a vezetőségnél, hogy váltunk. Kíváncsiak voltak, hogy miért, mert több panasz is érkezett már erre az óvónőre. Mikor elmeséltem, ledöbbentek. Próbáltak marasztalni, mondván, hogy családi okok miatt az óvónő hamarosan elmegy. Megköszöntem a bizalmat, de mondtam, hogy nem szeretnék kockáztatni, ki tudja ki jön helyette?

A változás csodát tett

Váltottunk! A kisfiam evett, jókedvű lett ismét, óvták, mint a hímes tojást, talán már túlságosan is. Ha nem akart, nem tornázott, ha akart, akkor igen. Az előző helyen tornázott, itt viszont nem, mert nem volt kötelező. Én persze próbáltam motiválni, hogy mutasson példát a kicsiknek (vegyes csoportba került), stb. Szép lassan alakult, egyre jobban kivette mindenből a részét, de még mindig nem beszélt. Az ovis folyosón igen, szülinapi buliján az ovis barátokkal igen, bent az oviban már nem.

Két óvónő közül az egyiket jobban szereti, ő a “tyúkanyó” típus, a másik kicsit “katonás”.

Akit szeret, jó úton haladt vele, de most a második év ahogy elkezdődött, nem jut Marcira annyi idő, mert szeptembertől jöttek az új kicsik, akik az óvónők 80%- át lekötik.

Az óvónők nem tudják, mit kellene tenni, de amikor a pszichológus be akart menni a csoportba egy napra, azt mondták, semmi szükség rá. Viszont ami érdekes volt, hogy a pszichológust, amikor megemlítettem az óvónőknek, utána pár napra rá úgy jött haza a fiam az oviból, hogy:

–  “Most már a másik óvónéni is barát, mert megszeretgetett, és az ölébe ülhettem!!” Szóval több hónap után pont, amikor beakartam küldeni a pszichológust, hirtelen jóban lettek. Nem értem, miért nem hívták be az óvoda pszichológusát, vagy ha én intéztem magán úton pszichológust, akkor miért nem voltak együttműködőek?

Mi lehet a gond?

Amikor a pszichológusnál voltunk, azt mondta, hogy ez nem mutizmus. Voltunk gyermekgyógyásznál. Együtt működött a hölggyel. Beszélt, rajzolt, másolt, tornázott, labdázott, mindent csinált, amit kellett. Akkor azt mondták, hogy semmi baja, simán mehetne iskolába is ezzel a tudás szinttel, bár akkor még csak 4,5 éves volt. Voltunk nyári táborban, ott is beszélt mindenkivel, van akivel csak két nap után, de beszélt. Ott is azt mondták, hogy minden ok. vele. Kipróbáltuk a TSMT tornát, ott is megfelelt mindennek. Jártunk lovagolni, nagyon szerette, csak most a hideg miatt szüneteltetjük.

Jár az oviban néptáncra, ő választotta, és nagyon szereti.

A nagyobbik fiam egy évig szintén nem beszélt a német oviban, de mi azt gondoltuk, a nyelv miatt. Lehet, hogy ő is ezzel a gáttal küzdött anno, csak akkor még azt sem tudtuk, hogy ilyen létezik. Neki szerencséje volt a kinti oktatókkal. Sokat segítettek neki, és volt, hogy Németországban ő olvasta fel az ünnepi beszédet az egész iskola előtt. Példaértékű volt az a bizalom, amit akkor ott megszavaztak neki. Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon a picinek is másképp alakult volna- e az élete, ha kint maradunk.

Tudom, és olvastam a csoportban is, hogy sok gyereknek a változás segített. Mi viszont már annyi változáson estünk át, hogy még egy felnőttnek is sok.

Az oviban egyébként a néptáncon, ha énekelnek, akkor a többiekkel együtt énekel. Azt tudom, hogy azt nem szereti, ha mindenki rá figyel, amikor ő van a központban. Ami nekem ellentmondásos, mert ha pl.nem tornázik, akkor mindenki azt nézi, hogy miért nem?

Az oviban jelezték, hogy amikor találós kérdés van vagy a gyerekekkel beszélgetnek, és pl. kérdezik őket a színekről, akkor sokat jelentkezik a fiam, de végül mégsem mondja. Volt, hogy kiválasztotta a helyes válasznak megfelelő színt a ceruzák közül, és odaadta az óvónéninek.

Szerintem jó úton jár, ki lehetne hozni belőle, csak nyilván több idő és türelem kellene hozzá, amire nincs kapacitás. Ezért most tanácstalan vagyok, mert járhatunk bárhová, ha a napja 80%- át bent tölti az oviban a kisfiam.

Napokig lehetne erről mesélni.

A legrosszabb, hogy valóban nem tudják ezt kezelni az óvónők. Amikor jelentkezik, akkor jó lenne valamivel ösztönözni. Nem pedig azt mondani, amit mondtak neki, hogy:

-” Ez a te döntésed Marci!”

Egyébként, amikor erről beszélek a fiammal, azt mondja, hogy még nem szokta meg, hogy bent beszéljen.

Most arra gondoltam, hogy valamelyik ovis barátját elhívnám hozzánk, hogy itt megszokja, hogy beszél vele. Talán valami elindulna.

A fejlődés folyamatos

Az oviban az egyik óvónő nem régen azt mondta, hogy ott biztos nem fog megszólalni náluk, annyira tartja magát. Aznap este viszont Marci izgatottan mesélte, hogy amikor a barátaival játszottak négyen, akkor játék közben elkezdett beszélni (ő volt a kutya). A többiek persze meglepődtek, ekkor abbahagyta a beszédet. Hiába szólta az óvónőnknek, hogy természetesnek vegyék, ha megtörténik a csoda, a gyerekek ösztönösen viselkednek.

Én azt látom, hogy mennyit fejlődött, mindenből kiveszi a részét. Néptáncon énekel a többiekkel. Azt mondta, biztos csak tátog, de ő nem tudja, mert nincs ott. Ajánlottam a könyvet, azt mondta nincs ideje kiolvasni.

Egy új környezet

Egy magánóvoda igazgatója csinált egy tesztet, amiből az derült ki, hogy van több komoly barátja az oviban, akiket szeret. Lehet, hogy ezért nem lenne jó kiszakítani abból a közegből. Viszont az óvónő nem segítőkész.

Ezek után bementünk a nagycsoportosokhoz. Először mindenki megrohamozta, nem mondta meg a nevét sem a gyerekeknek. Utána viszont beszélt és játszott is velük. Később átmentünk a tornaterembe, ahol először csak a padon ült mellettem, kicsivel később viszont ő mutatta meg a gyerekeknek elsőként (ő jelentkezett), hogy mit kell majd csinálni a pályán. Megtapsolta mindenki, amire nagyon büszke volt. Ilyen kis bátorításokra lenne szüksége.

Nagy gondban vagyok, mert nem tudom, hogy mit tegyek. Maradjunk a régi oviban vagy váltsunk. A kisfiam azt mondta, hogy az lenne a jó, ha mind a kettő oviba járhatna.

Az oviváltás most megoldódott, mivel nyárig már nem lesz ovi a vírus miatt.

Bízom benne, hogy történetünk segít Neked/Nektek, valamint nyújt egy kis támaszt, vigaszt, és erőt tudsz belőle meríteni. Tudd, nem vagy egyedül, sokan „küzdünk” a (szelektív) mutizmussal.

Melindának köszönöm, hogy létrehozta ezt a közösséget, és igyekszik folyamatosan új információkat átadni, valamint lelkileg is bátorítani. Sokunknak nagy segítség!

Hihetetlen, hogy így ismeretlenül is mennyire segítőkész! Köszönöm szépen!

Én is nagyon köszönöm!

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.

Lulu és fia története

Lulu és fia története

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el, a szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve.

A kép csak illusztráció.

 

Lulu és fia története

 

  1. március

Kezdetek

A fiam Bence, 10,5 éves. Nálunk nagy valószínűséggel a külföldre költözés volt a kiváltó ok. Akkor volt 2-5 éves, de előtte csak pár hónappal kezdett beszélni. Előtte is visszahúzódó, érzékeny volt. Aztán jött 2 év külföld, ott kezdte el az ovit. Eleinte beszél (első pár napban), míg azt hitte, hogy az óvónéni is magyar (valójában csak pár szót betanult magyarul). Aztán mikor rádöbbent, hogy odakint senki nem érti őt, csak azt a pár szót tudják, onnantól meg sem mukkant. Otthon is leállt az új szavakkal. Volt egy x szavas repertoárja, minden másra az volt a válasza: „Nem tudom kimondani.” A számokat 1-100 között elmondta 3 évesen (azóta is a matek a fő erőssége), de a 10-et nem. Arra mindig azt mondta, hogy: „az a szám, ami 9 után jön”. Aztán az otthoni része szépen lassan helyrejött, de az oviban nem szólalt meg.

Ott kint állapították meg a szelektív mutizmust is.

A külföldi ovi

Külföldön egy 15 fős team állapította meg. Volt köztük több gyerekpszichológus, fejlesztő pedagógus, és még nem tudom, milyen szakemberek. IQ-szintet is néztek nála, amit nem tudtak pontosan megmérni (4 évesen), mert annyit mondott a pszichológus hölgy, hogy messze a legmagasabb, amit pályafutása alatt mért. 150-ig mért a tesztje, de a fiamé ennél jóval magasabb (160-170 közöttinek tippelte). Ekkoriban sokszor megfordult a fejemben az is, hogy esetleg Aspergeres, de ezt minden szakember elvetette ott kint is, itthon is.

A fiam ott kint egy egyetemi oviba járt, ami azt jelentette, hogy a fő óvónénin kívül minden gyerekhez tartozott egy egyetemi hallgató (pszichológusnak, ill. pedagógusnak készülő fiatalok), akik félévente cserélődtek.  A fiam első félévben egy Helen nevű lányt kapott (a lány őt választotta, biztos szerette a kihívásokat.) A lány rájött, hogy a fiam imádja a számokat, ezért nekiállt megtanítani számolni. December elején a fiam megszólalt, elmondta a számokat angolul 1 és 10 között, és innentől Helennel kicsit többet is kommunikált (igen, nem, egyszerűbb angol kifejezések). Majd karácsony előtt véget ért a félév, és a szünet után januárban már új egyetemista osztály érkezett, Helen helyett egy fiút kapott Bence. Onnantól megint nem beszélt. Az ovivezető egy 50-es hölgy volt, ízig-vérig pedagógus, gyerekpszichológusi képesítéssel. Az ottani ovi olyan volt, hogy egy üvegfalon keresztül lehetett nézni a gyerekeket egy kis teremből (bentről nem lehetett kilátni). Az ovivezető órákat töltött az ablak mögött és próbálta megfejteni a fiamat, de nem jutott előbbre.

Hazaköltözés

Amikor hazajöttünk 2 év után, itthon sem beszélt az oviban. Mire összebarátkozott egy kisfiúval (vele beszélt egy keveset), addigra eljött az év vége, és a kisfiú elment suliba, az én fiam pedig maradt még egy évet az oviban. Onnantól megint nem beszélt senkivel.

Majd sulis lett. Egész nyáron aggódtam, mi lesz, de ő közölte, hogy: „Anya, én már bátor vagyok, fogok beszélni”. És úgy is lett. Megszólalt már az iskolanyitogatón. Azóta is felel, verset mond, szerepel, ha muszáj, ha jegyre megy. Ha órán kérdezi a tanár, akkor válaszol, de ha véletlenül összefutunk vele a településen, akkor a fiam megnémul, és hiába kérdezi a tanító néni, nem válaszol neki.

Gyerekorvosnál is maximum igen és nem a válasz.

Már eljutottunk oda, hogy egyedül bemegy a pékségbe vásárolni, de kell 5-10 másodperc, mire megszólal.

Volt olyan is, hogy beszélgettünk az orvosi rendelő várójában, nem volt más, csak mi ketten. Nem vette észre, hogy bejött az egyik tanára. Beszélgetett rendesen, de amint észrevette a tanárt, újra jött a megnémulás. Hozzám sem szólt, a mondatot sem fejezte be. Kérdezett tőle a néni, de hiába. Én válaszolgattam helyette. Ahogy a tanár néni kiment, újra minden a régi volt.

Szakemberek

Ovis korában jártam vele a nevelési tanácsadóba. 3 különböző fiatal hölgy foglalkozott a fiammal. A nevelési tanácsadóba ugye (itt legalábbis) a pályakezdőket teszik. Az első hölgyet nagyon szerette a fiam, akkor kezdett barátkozni az oviban azzal az egyetlen kisfiúval. Hogy ez a nevelési tanácsadó hatása volt-e, nem tudom. A második évben egy kiscsoportos (4-5 korabeli gyerek) foglalkozáson volt a nevelési tanácsadóban, ezután nem vettem észre különösebb változást nála. Ez talán 10 alkalmas dolog volt. Utána megint egyedül járt egy harmadik hölgyhöz. Hogy mit csináltak, milyen módszereket alkalmaztak, sajnos nem tudom. Mindhárom nevelési tanácsadóhoz az ovis évek alatt járt.

Tavaly is voltunk pszichológusnál, de vele nem működött együtt, meg is mondta, hogy neki nem tetszik ez a néni és hagyjuk őt békén, neki jó így. Nem is erőltettük tovább. A pszichológus is azt mondta, hogy úgy látja, nagyon ellenáll a gyerek, nem tudja megnyitni.

Bátorságital

Igyekeztem a fiam tudtára adni, hogy miért járunk a nevelési tanácsadóba.  Mondtam neki, hogy miben segít a néni, hogy bátrabb legyen, merjen beszélni, stb.

Egyszer valami miatt nagyon aggódott, és kitaláltam, hogy adok neki bátorságitalt. Mikor említettem neki, hogy találtam a neten egy “bátorságital” receptet, teljesen lázba jött. Azt mondta: “És akkor én is bátor leszek és nekem is lesznek barátaim?” (A bátorságital amúgy citromfűtea volt, amibe tettem egy “különleges hozzávalót” (mentalevelet).) Egy hétbe telt, mire meg merte inni, majd közölte: “Anya, nem hat a szer!”. Mondtam neki, hogy csak akkor hat, ha ő is akarja, és ha a nénikkel is együttműködik. Ahogy láttam, ezzel a megoldással nagyobb haladást értem el nála, mint a 3. pszichológus. Azóta már nagyfiú, ez a varázsital módszer nem válik be nála.

Az iskola és a barátok

Tavaly lett a suliban egy kis barátja, akivel végre önfeledten tudott viselkedni, erre a kisfiú elköltözött az ország másik felébe. Közben lett egy új barátja, de csak azzal az eggyel beszél, a többi osztálytársával nem.

Azt mondja, neki jó így, nem kell neki több barát. Valójában azonban látom, hogy örülne, ha akkor is lenne kivel játszani, ha ez az egyetlen barát mondjuk hiányzik. Ha hozzászólnak a többiek, akkor zavarba jön. Érdekes viselkedése amúgy, hogy jókedvűen megy a suliba, csacsognak az öccsével, és amint átlépi a suli kapuját, egy pillanat alatt megváltozik még a testtartása is. Összehúzza magát és egyből leáll a beszéddel is.

A saját oldalam

A fiam egy rejtély számomra továbbra is, nagyjából azóta próbálom megfejteni, mióta megszületett. 🙂

Próbálok minden alkalmat megragadni, hogy önbizalmat öntsek belé, hogy oldjam a szorongását, de ez elég nehéz nekem. A fiam kitűnő tanuló, most kapott igazgatói dicséretet, mert matekversenyt nyert, még sincs önbizalma. Az első minimális kudarc hatására nekiáll sírni. Aggódom a jövő miatt, mert hiába tehetséges, ha nem alakul valahogy ez a szorongás, akkor nem tud kibontakozni később.

Mivel első gyerek, tele vagyok mindenben kételyekkel. Jól csinálom-e, mit csinálok rosszul, egyáltalán rosszul csinálok-e valamit. Már születése után volt probléma, mert nem evett, besárgult, de hazaengedtek vele a kórházból, mondván semmi baja. Még szerencse, hogy szombat volt és munkanap. Kijött a gyerekorvos, és még aznap beutalt minket a gyerekklinikára. Kiderült, hogy haza sem szabadott volna engedni őt a klinikáról. Egy hét alatt rendbejött, de aztán kb. folyamatosan idegeskedtem valamin.

Mindenki maga dönt

Amikor láttam, hogy a többi gyerek már pl. duplózik, az én gyerekem csak nézte és hozzá sem ért. Próbáltam a kezébe adni két kockát, hogy rakja össze, de semmi, szándékosan kiejtette a kezéből, meg sem próbált építkezni. És mikor már ott tartottam, hogy kész, ez így tuti nem normális, akkor megjelent egy hatalmas legó-építménnyel, hogy ezt ő építette egyedül.

Ugyanez a beszéddel. Tiszta ideg voltam, hogy 2 év 5 hónapos, és 3 szót képes mondani (apa, anya, ajtó). Majd mikor már ott tartottam, hogy szólok a védőnőnek, hogy valami nem stimmel, akkor egyik nap megállt mögöttem a fürdőben egy mustáros flakonnal, (amit korábban kértem, hogy dobjon be a szelektívbe, mert üres), és közölte: “Anya, ez nem üres! Van még benne kicsi mustár.” Onnantól rendesen, mondatokban beszélt.  Aztán rájöttem, hogy ő addig nem csinál semmit, amíg nem 100%-ig biztos magában. Addig csak figyel.

Amúgy a teherbeesésem előtti hónapban halt meg az anyukám. Arra is gondolok, hogy mivel ez nagyon rányomta bélyegét a terhességemre (mivel Anyuval nagyon-nagyon jó volt a kapcsolatunk), talán ettől is lehet, hogy a fiam ilyen érzékeny. Legalábbis olvastam ilyesmit a neten, hogy lehet összefüggés. Anyu hiánya valahogy akkor erősödött fel igazán, mikor a fiam megszületett. Akkor esett le talán, hogy sosem fogják megismerni egymást.

Önbizalom növelése

Minden apróságért megdicsérem, elmondom, milyen büszkék vagyunk rá. Ha olyan a helyzet, akkor el szoktam mesélni neki, hogy én is voltam hasonló helyzetben és én is izgultam, de ez természetes. De nehéz vele. Most pl. a héten az történt, hogy vittük edzésre őket (az öccsével járnak), és a kocsiban mondta nekik a férjem, hogy nem megy be velük, mert késésben vagyunk, hanem menjenek oda az edzőhöz, hogy beírhassa őket. A fiam egyből nekiállt rémülten hüppögni. Ekkor a kisebbik fiam (8,5 éves) egyből mondta, hogy “Nyugi, anya, majd én intézem.” Akkor megnyugodott a nagy, hogy nem neki kell.

Ilyen esetek után félek, hogy ő ugye jövőre már felsős lesz, nem lehetek ott vele állandóan mindenhol, hogy fog tudni boldogulni.

A nehézségek mellett folyamatosan azon vagyunk, hogy erős és magabiztos felnőtt váljon Bencéből.

Remélem sikerül valakinek segítenem a történetünkkel.

Mindenkinek sok kitartást és türelmet kívánok.

Köszönöm az eddig tett lépéseket és a lehetőséget Melindának, amit a szelektív mutista gyermekekért és értünk, szülőként tesz. Azt gondolom, hogy nekünk, akik hasonló helyzetben vagyunk kell egymást segítenünk, terelgetnünk.

 Köszönöm Lulu!

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.

Csilla és kislánya története

Csilla és kislánya története

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el. A kép csak illusztráció.

 

Csilla és kislánya története

 

  1. március

Van egy kislányom, Lili, aki szelektív mutista Ő külföldön járt oviba, ahol nem volt beszoktatás, mi az apukájával erre tippelünk, mint ok. Azóta eltelt pár év, kicsit oldottabb, de igazából semmi. Az ovis időszakban azt gondoltuk, hogy szégyenlős csak. Most 12 éves, 6. osztályos, papírunk van, hogy szóban ne feleltessék. Szerencsére az ovis- és osztálytársai szeretik, és SOHA nem csúfolták, a tanárok kedvelik. Már a szemkontaktust felveszi, reagál, de az osztálytársai beszélnek helyette. 3 évig jártunk egy pszichológushoz, de igazából sok változást nem tapasztaltunk. Az iskolai rendezvényeket, bulikat ki nem hagyja, mindenhol ott van, a gyerekekkel simán kijön, nem elnyomott.

Így kezdődött:

5 évet éltünk Lisszabonban. Lili ott járt oviba 3 évet, majd egy évet suliba. Már az első hónapban volt barátnője, úgy, hogy nem beszélte a nyelvet. Az első osztályban is lettek barátnői. Az ovis barátai maradtak még oviban. Vegyes csoport volt. Szerették őt, soha nem bántották, csúfolták. Az óvó néniket is szerette.

Félévente volt értékelés. Csak az volt a baj, hogy nem kommunikál a felnőttekkel. Mindenféle dologban benne volt, ami csoportos-játék, szereplés.

Kint nem volt ismert ez a probléma, azt gondoltuk, hogy szégyenlős csak.

3 éves korában került oviba, addig velem volt otthon, de játszótérre, közösségbe jártunk. Majd az ovi első napján bevittem reggel és du. mentem érte, ott így működött. Ahol laktunk, minden magyarral szóba állt, van, akihez direkt ment, van, akinek csak köszönt, ha összetalálkoztak. Visszatérve az ovira: ott a 3 év alatt 2x szólt az óvó néninek a fülébe súgva.

Az itthoni sulis évek

7 éves volt a kislányunk, amikor hazajöttünk és itt újra kezdte az első osztályt. Mindenki idegen volt számára, mégis a mellette ülő kislánnyal rögtön összebarátkozott, semmi gond nem volt a gyerekek és ő közte. Azóta mások a barátai, de első osztály óta ugyanaz az 4-6 lány, most 6. osztályos.

Itthon az első héten feltűnt az osztályfőnöknek, hogy nem beszél. Elmondtam, hogy ovi óta fennáll ez a helyzet, szerencsére megértette (gyógypedagógusi végzettsége is volt), ennek megfelelően értékelte, osztályozta a munkáját. Eleinte, ha a közelébe került Lilinek, akkor abbahagyta a társalgást, de ez 2. év vége felé enyhült. Majd már nem zavarta a tanár jelenléte, de hozzá nem beszélt. Első óta a barátai beszéltek helyette, ha kérdezték. 4. osztályban már úgy működött, hogy a tanár kérdezett, a padtársának mondta a választ, majd a padtársa a tanárnak. Ez egy két tanárnál felsőben is működik. Verset, angol szöveget telefonra veszem és lejátszom a tanárnak.

Az 5. osztályt úgy kezdtük, hogy volt papírunk erről, és szerencsére az összes tanár felfogta és nem feleltetik szóban, és kedvelik Lilit! 4.4 lett az átlaga félévkor.

A sulis osztálytársaival nagyon jó a viszonya, gyakran összejárnak, egymásnál alszanak első nyár óta, szeret menni mindenkihez, ott aludni meg pláne.

Mikor Lili itthon elsőbe ment fél év után apukája elköltözött otthonról. Akkor sírt, ezt később mondtam el bent az osztályfőnöknek. Azt mondta, Lilin semmi nem látszott, ugyanúgy viselkedett, mint előtte. Apukájával szoros, rendszeres a kapcsolata.

Egyéb foglalkozások

Lili sulin kívül jár lovagolni, ahol tisztán is tartja a lovakat, gondozza. Marhaterelési versenyen is indult már, jár társas táncra és rajzszakkörre is. Sajnos itt sem beszél sem tanárral, sem edzővel.

Pszichológus

Pszichológushoz is jártunk másodiktól-ötödik osztályig, és annyi változás történt, hogy oldottabb lett egy kicsit Úgy érzem, hogy ennyi idő alatt nem sok minden történt, és sokba került.

A pszichológus hölgyet elfogadta, a legtöbbször játszottak, egy idő után ott is feloldódott, hangosan nevetett, de soha nem beszélt vele. Szeretett oda járni, viszont amikor kérdezni próbálta tesztekkel, akkor nem akart menni.

Annyit mondott a pszichológus, hogy nem szabad rászólni, szóvá tenni, és még dicsérni sem, ami a beszédével kapcsolatos.

A dolgok alakulása

Én amíg nem tudtam mi a baja, sokszor rászóltam, hogy válaszoljon, köszönjön, most már nem, főleg nem mások előtt. Ezt tudják a barátok szülei is, és ők sem “veszik észre”, ha véletlenül kijön vmi hang belőle. 1x-2x elfordult már, hogy pl. ha jönnek valahonnan kocsival és nem hozzá szól a kérdés, akkor simán válaszol a többiekkel együtt, vagy, ha ott ülök én is és én kérdezem, akkor is válaszol. Pár éve ilyen nem volt, más felnőtt előtt nem beszélt.

Arra, hogy mi alapján dönti el, hogy kivel beszél, és kivel nem, nincs válasz, illetve annyi: „nem tudom”.

Bízom benne, hogy történetünk segítségedre lesz, illetve kaptál belőle egy kis támogatást.

Örülök, hogy rátaláltam a beszedmumus.hu oldalra. A folyamat nagy részét már megjártuk, de az írások nagy részéből mindig kapok fizikai vagy lelki megerősítést. Azt gondolom erre mindannyiunknak szüksége van.

Köszönöm Csilla!

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.