Erika és nagylánya története

Erika és nagylánya története

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el, a szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve.

A kép csak illusztráció.

Erika és nagylánya története

2020. szeptember

Mi már szerencsére túl vagyunk a mutizmuson.

Azért mesélem el röviden a történetünket, hogy lássátok, van fény az alagút végén, és sokszor egy nehéz döntéssel ugyan, de pillanatok alatt megoldódik a probléma.

Viszonylag későn kezdődött

Lányom most 14 éves és most szeptemberben kezdi a középiskolát.

Óvodában nem volt gond vele. Nem volt egy nagyhangú, kiabálós lány, de beszélgetett az óvó nénikkel és voltak barátai is.

Általános iskola második osztály végén kérdezte tőlem a tanárnő, hogy beszél-e ez a gyerek?

Én meg néztem rá, mint borjú az új kapura, hogy miért ne beszélne, be nem áll a szája. Ekkor derült ki, hogy az iskolában nem beszél egy szót sem. Ez azt jelentette, hogy reggel fél nyolctól, délután négy óráig nem szólt semmit. Ezután kerültünk a nevelési tanácsadóhoz. Először megállapították, hogy nincs semmi gond. Nekem egy ismerősöm anyukája (aki tanítónő), aki tudott a problémánkról, mondta a (sz)elektiv mutizmus-t. Na, ekkor kezdtem el én is keresgélni a neten ezzel kapcsolatban. Magyar nyelven nem sok mindent találtam. A leírást, hogy mi ez konkrétan, így tudtam meg.

Beigazolódott a szelektív mutizmus

Aztán eljött újra a felülvizsgálati időpont. A lányom még mindig nem beszélt. Most már megkapta a szelektív mutizmus kódot, és matekból is vannak nehézségei, így arra is. Így lett SNI-s. Kötelezően kellett járunk heti egyszer pszichológushoz. Közben jártunk lovagolni is. Az első helyen, ahol voltunk, ott nem beszélt, de ott az oktató nem ismerte a mutizmust, és erőltetni próbálta, hogy beszéljen. Aztán elvittem egy másik helyre, ott, ha az elején még nem sokat, de később rendesen beszélgetett az oktatóval. Előtte neki is elmondtam, hogy mi a problémánk, de ő már tudta, hogy álljon hozzánk. 😃

Vannak, akik nem értik miről szól ez az egész

Közben voltak emberek, akik, azt mondták, hogy csak elkényeztettem a gyereket. Meg csak rá kellene szólni keményen, aztán beszélne. Sokszor kellett megvédenem, de először mindig hagytam idő neki, ha esetleg ő mondaná. De azért az ember már ismeri a gyerekét és látja rajta, hogy mikor fog megszólalni.

Eljött a döntés ideje

Ötödik félévkor még mindig nem beszélt. Így döntöttem. Meg kell próbálunk egy másik iskolát. Az első iskolát, ahol próbálkoztam, ott azt mondta az igazgatónő, hogy nekik nincs kapacitásuk arra, hogy egy ilyen gyerekkel foglalkozzanak. Egy kicsit úgy éreztem, hogy nem akart egy gondot a vállára. Aztán mentünk egy másik iskolába. Ez egy EGYMI volt. Bementünk a lányommal együtt az igazgatónőhöz, ahol már akkor is beszélt. Szóval ötödik osztály második félévét már ott kezdte. Mindenkivel beszélt, kivéve az egyik irodistával, mert neki a fia a régi iskolában osztálytársa volt.

A váltás megoldotta a problémát

Szóval nekünk az kellett, hogy kikerüljön abból a régi iskola közegéből. Azóta már a régi tanárokkal és diákokkal is beszél.

Ha beszélgettünk itthon róla, hogy miért is nem beszélt a régi suliban, akkor azt mesélte, hogy egyszer sóhajtott egy nagyot, és a tanító néni azt mondta, hogy ne csinálja ezt, mert ebből lesz a beszélgetés.

De azt láttam, hogy a régi iskolában nem sokat tudtak a mutizmusról, így érdemben nem tudtak segíteni neki.

Azóta is jól alakulnak a dolgaink.

Melinda, köszönöm a munkádat, mert ezzel sok szülőnek adsz reményt. És tényleg hiányzott itt egy ilyen oldal, mint a beszédmumus.

Nekem nagyon tetszik A Beszédmumus című könyved, és már az is jó, hogy végre magyar nyelven is található egy könyv, ami foglalkozik ezzel a problémával. Nagyon nehéz, amikor az ember egyedül van egy nehéz dologgal szemben. Megfordul ugye az ember fejében: Mit rontottam el? Miért az én gyerekem? Miért nincs, akivel őszintén beszélhetek róla és megérti ezt a dolgot? És akkor esetleg lehet tapasztalatokat cserélni, tanácsot kérni. Terápiákat, hogy mit próbáljunk ki, ami esetleg segíthet.

És a könyved ebben sokat segít.

Itt tudsz csatlakozni (ha szülő vagy) a facebook csoporthoz: beszedmumus szelektivmutizmus tudatosan

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.

Mirtill és lánya története

Mirtill és lánya története

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el, a szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve.

A kép csak illusztráció.

Mirtill és lánya története

2020. szeptember

Nagyon nehéz születés és első két év után (amit most nem részletezek) kezdődtek a szelektív mutizmus jelei, amit akkor még nem tudtunk.

A furcsaság, ami megjelent az életünkben

Kb. 2 évesen a lányom számára a világ nem nyílt ki. Olyan szinten nem tudtunk vele közösségbe menni, nem szerette, ha hozzánk jött valaki. Ha mégis jöttek barátok, ismerősök, ő mindig ugyanoda bújt. Szó szerint elbújt. Egy kis szekrény és a fal közé a sarokba. Mindig mentem oda hozzá, hogy nem kell félni, gyere elő, nincs semmi baj, de csak sírt, csak zokogott. Gondoltuk jó, majd kinövi. Nem igazán foglalkoztunk vele. Aztán eljött a mikulás, amikor is olyan szinten rettegett, bújt  be a kis bunkerébe, hogy azt elmondani nem lehet.

A család nem tudta megfelelően kezelni a lányom viselkedését

Nagyon feszített időszak volt. Rátetéztek akkor olyan dolgok, hogy a tágabb család ezt a helyzetet nem tudta elfogadni. Akkor elhangzottak olyan mondatok, hogy te biztos nem szereted a mamát meg a papát, meg gyere adjál puszit, mert ha nem, akkor a mama meg a papa elmegy és többet nem jönnek vissza. Szóval akkor ment a harc, hogy ilyeneket ne mondjanak neki, mert csak még rosszabb lesz, lelkiismeret furdalás lesz a gyereknek, stb. Így telt múlt az idő. Teltek a hónapok. Védőnővel folyamatosan tartottam a kapcsolatot, mert a beszédfejlődése is lassan indult meg. Akkor már ott tartunk, hogy kb. 2 és fél éves. Nem igazán beszél, és borzasztó zárkózott.

Belekezdtünk egy terápiába

A beszédfejlődés indítása céljából az Ayres-terápiát kezdtük el. Nagy sikere volt, kezdett kinyílni a lányom, megindult pillanatok alatt a beszéde. Hatalmas változásokat értünk el. Napról napra nyitottabb lett, szeretett oda járni. Kb. fél évet jártunk, megszólalt, mondta a nevét, halkan kezdte duruzsolni az énekeket stb. Ebben a kis közösségben meg volt a bizalma, és megnyílt. De máshol viszont nem. Ugyanúgy félt. Aztán szeptemberben kezdődött az óvoda.

Féltünk, hogy mi lesz a lányommal a közösségben

Akkor egyeztetve védőnővel, gyerekorvossal mindenki úgy gondolta oké, mehet, megkezdheti az ovit, az Ayres -terápiát pedig már nem tartották fontosnak. Megvolt az első hetünk az oviban, a beszoktatás. Majd a második héten már élesben ment a dolog. De bizony a lányom semmit nem csinált. Ahogy reggel ott hagytam, akkor ő ugyanott fogadott, mikor mentem érte. Se nem evett, se nem ivott, se nem pisilt, se nem játszott, nem beszélt, nem kommunikált. Gondoltuk, hogy hagyunk neki időt, új közösség, új környezet, új emberek. Majd megszokja, feloldódik. Mert azt hozzáteszem, hogy itthon, ha csak mi voltunk, akkor viszont egy huncut, kis zsivány, állandóan  mosolygós, tündéri kislány volt. Teljesen átlagosan, mint a tesó vagy akármely más gyerek. Csak a házból kilépni ne kelljen. Teltek a hónapok, sokat volt beteg a kiscsoportban. Szinte alig volt az intézményben. Nem is erőltettem neki, sokat voltunk itthon.

Az óvónők nem voltak együttműködők

Amíg kislányom az intézményben volt, folyamatos piszkálódás, mindennapos jelzés az óvónő felől, hogy nem tudják bekapcsolni a mondókákba, nem lehet vele játszani, feladatokat csinálni, nem kommunikál, nem barátkozik. Ha kint vannak az udvaron, akkor is csak egy helyben állt. Akkor volt rá példa, hogy azzal fogadott az óvónő, hogy ő bizony megpróbálta megetetni a lányomat, de nem sikerült. A gyerek itthon elmesélte, hogy az óvónéni megtömte az étellel, de ő kihányta. Utána a dadák üvöltöttek vele, hogy odahányt. Aztán végre jött a nyári szünet. Átlagosan szintén sokat voltunk itthon. Alig-alig mozdultunk ki. Itthon mindig sokat beszélt, huncutkodott, de ha már boltba elmentünk, akkor se kép, se hang. Ledermedt. Aztán szeptemberben kezdtük a középső csoportot.

A következő év új reményekkel indult

Kaptunk egy új óvónénit, aki az intézmény vezetője is lett egyben. Ő is tapasztalta  a problémát. És segítő szándékkal felajánlotta, hogy járhatunk hozzá fejlesztőre, és abból a célból is, hogy egy kicsit jobban összeszokjanak és talán majd neki megnyílik. Ő fejlesztő és gyógypedagógus is egyben. Mindenben próbált nekünk segíteni. Azonban enni továbbra sem evett.

Felkerestem egy szakembert

Volt pár átsírt éjszakám. Úgy döntöttem, hogy 4 évesen elviszem őt pszichológushoz. És de jól tettem!

Először én mentem, és el kellett mesélni a problémát, ami miatt vinném a kislányt. Aztán második alkalommal már együtt mentünk. Majd visszahívott egy harmadik alkalommal, amikor szintén csak egyedül mentem és akkor közölte a diagnózist. Kislányom szelektív mutista. Derült égből villámcsapás. Mindent elmondott, mire lehet számítani, mire készüljek fel, mivel jár ez.

 

Ekkor jött számomra egy mélyrepülés

Amikor szembesül vele az ember. Akkor jönnek a kérdések, hogy még ez is miért? Miért pont mi? Mivel érdemeltük ezt most ki? Ráadásul szinte egyedül csinálom a dolgokat, mert a férjem kamionsofőr, szinte soha nincs itthon.

A pszichológus személyisége, szaktudása hihetetlen. Minden egyes alkalom után ugrik egyet előre a kislányom. Még mindig nem beszél vele sem, de  hatalmasakat nevet, kacag, mindenben együttműködő, minden feladatot teljesít, amit kér tőle. És az látszik a lányomon, hogy már azért kell erőlködnie, hogy  ne szólaljon meg. Egy hajszálon múlik mindig, hogy megszólaljon. És ez így is fog menni még nagyon sokáig, azt mondta a pszichológus. Borzasztó hosszú az az idő amire ezek a gyerekek feloldódnak. Elmondása szerint általában ezt az állapotot, valamilyen stressz, trauma váltja ki. A mi esetünkben a konkrét ok nem derült ki. Csak nagy valószínűséggel mondható, hogy a Dévény terápia negatív élménye is közre játszhat. Nagyon bizakodóak vagyunk.

Amit javasolt és kipróbáltunk, és nekünk bevált

Azok szinte hétköznapi dolgok. Ami a lányomat egyértelműen oldja, az a tánc és a zene. És még valami, amiben nem hittünk, de bevált. Az pedig az állatterápia. Végül is egy kis törpetacskó kutyus lett az, akit a bizalmába fogadott. Hatalmas szerelem lett. Mindenről elfeledkezik, ha vele van. Szinte mindent megpróbálunk, amivel tudunk neki segíteni. Ezek a fejlesztések, terápiák láthatóan hozzák a javulást. Például ha étterembe megyünk, már beszél hangosan mindenki előtt, ugyanígy a boltban. Igaz, hogy idegen emberek fele a maximum beszéd az a köszönés, de nekem már ez is csoda.

Fontos az empátia, elfogadás

Eszméletlen türelem, megértés kell ehhez. Csak így lehet elérni eredmény. Nem lehet erőltetni. Sokszor kérdezi a lányom a fejlesztők előtt, hogy anya nem baj, hogy ha nem szólalok meg? Én mindig mondom neki, hogy nem baj. Akkor fogsz beszélni, amikor te szeretnél. Soha nem erőltetem rá, mert azzal sajnos az ellenkezőjét érjük el. A pszichológus minden egyes alkalommal ellát valami jó tanáccsal. Ami nálunk bevett rituálé, hogy mikor este már minden lecsendesedett, vacsi, fürcsi, stb., lefekvéshez készülődünk. Akkor a mai napig van esti meseolvasás. Utána mindig van egy kis beszélgetés, mindenki elmondja vele mi történt aznap, mi volt jó a napban, és mi nem. És azt minden egyes este, minden egyes elalvás előtt elmondom a gyerekeimnek, hogy a föld összes kincse nem ér annyit, amennyit nekem ők jelentenek, a világon őket szeretem és apát legjobban, és bármi történik, én mindig mellettük leszek, segítek nekik.

Én hogy vagyok?

Nem minden nap jó, de minden napban van valami jó, amiért már érdemes volt felkelni. Sok kérdés és bizonytalanság van a jövővel kapcsolatban. Például ilyen az iskolakezdés. Ez jövő szeptemberre marad. A pszichológus biztat, azt mondja, a lányom ügyes, beszélni fog. Nagy a követelmény, nagy a hajtás, nincs idő jóformán a tananyagot megemészteni sem.

Még egy dolgot viszont a lányomon meg fogok nézetni. Az pedig a hallás. Erre szintén a szakember világított rá, hogy bizony az “ilyen” gyerekek szuper érzékenyek, lehet olyan érzékszervük, ami túlműködik, ilyen például a fül, hallás.

Sajnos az a tapasztalatom, hogy sokan nem ismerik a mutizmust, nincs ezzel kapcsolatban tapasztalat. Sem a hétköznapokban, de szerintem a pedagógus világban sem.

És így a végén szertném elmondani véleményemet Melinda munkásságáról:

Az út, amit idáig bejártatok, hatalmas kihívás. Büszke lehetsz magadra, hogy ezt így végig tudod csinálni. A könyved sok-sok pluszt adott. Számomra nagyon pozitív ez a szemléletmód, amit képviselsz.
Gratulálok a zárt csoporthoz, nagyon jó.

Itt tudsz csatlakozni (ha szülő vagy) a facebook csoporthoz: beszedmumus szelektivmutizmus tudatosan

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.

Brigi és kisfia története

Brigi és kisfia története

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el. A szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve. A kép illusztráció

Brigi és kisfia története

A kisfiam még három éves sem volt, amikor két hónap alatt teljesen megváltozott az életünk, és külföldre költöztünk. Nem gondolom, hogy ez az egyetlen ok, amiért a szelektív mutizmus kialakult nála, de abban biztos vagyok, hogy ennek nagy szerepe volt benne.

Feltűnt, hogy a fiam kicsit más

Első (és egyetlen) gyerekes szülőként, utólag visszagondolva, pár dolgot másképp csinálnék már, de ezt a kezdetek kezdetén még nem tudtam. Bár, a mai napig nem tudom, mikorra tehető, hogy felismertük, hogy az én kisfiam valamiért egy picit más, mint a többi gyerek. Kiskorában annyi tűnt fel, hogy “nagyon anyás”, az idő múlásával pedig ez egyre fokozódott. No nem az az elesett “anyámasszonykatonája”, hanem egyszerűen az érzelmi szálak az átlagosnál sokkal erősebbek (szerintem). Mindig igyekeztem őt szabad szellemben nevelni, és elfogadni a fejlődésének minden szakaszát, ahogyan ő csinálja. Például sosem erőltettem, hogy “ha bemegyünk az orvoshoz, köszönni kell”. Mindig példát mutatva hangosan köszöntem, de soha nem mondtam neki, hogy ezt neki is KELL. (Az orvos persze ezt sosem hagyta szó nélkül – de ekkoriban én erre csak a vállamat rántottam, és el is felejtettem.)

A kisfiam nem igazán barátkozott senkivel

Az feltűnt, hogy ő – más korabeli gyerekektől eltérően – csak velem játszik a játszótéren, – vagy a nagynénjével, akit imád, de senki mással. Ha más gyerek közeledett, megfigyelte, de ha túl közel került hozzá, akkor távolságtartóan hátra is lépett. Egyedül a szomszéd kislánnyal volt jóban, neki még a kezét is megfogta. És beszélt is vele. De őszintén szólva, ezt csak azért tudom ennyire biztosan, mert készültek videók abból az időből is, és azokon látom. Mivel nem tudom, hogy a szelektív mutizmus mióta életünk része (hiszen szép lassan, szinte észrevétlenül kúszott be az életünkbe), nem is figyeltem akkoriban, hogy vajon beszélt-e mással. Csak most, visszatekintve próbálok felidézni dolgokat, és ilyenkor azért örülök, hogy az a kb. 3.000 videó, amit a születése óta készítettem, mégsem volt olyan felesleges. Hiszen tudom, akkoriban még beszélt az ismerősökkel.

Érthetetlen dolgok történnek

Ma a fiunk nem beszél senki mással, csak a családdal: velem, az apukájával, és videón a nagyszüleivel és a nagynénjével (esetleg az én nagynénémmel, de vele nem mindig). Ha itthon vagyunk, ha boltban vagy olyan helyen vagyunk, ahol senkit nem ismer, akkor beszél… mi több, be nem áll a szája. Ő van a figyelem középpontjában. De amint ismerőst lát, megnémul. Elképesztő, ahogyan minden reakcióját visszafojtja. A minap véletlenül rácsapta a kezére az iskola kapuját, és felhasadt az ujja. Fél a vértől, mindig is félt. Én éppen egy másik szülővel beszélgettem. Odajött mellém, nem szólt, nem is sírt. Csak megbökött a másik kezével. Az arcát láttam és a riadalmat. Tudtam, hogy baj van, pedig sírni sem sírt. Ahogy felpattantunk a biciklire és “egyedül” maradtunk, rögtön kitört belőle a zokogás. Fájt neki nagyon. De más előtt nem szólt…

A kiköltözés külfödre és az ottani élet kezdete

Két évvel ezelőtt költöztünk ki Hollandiába. Előtte nem dolgoztam, GYES-en voltam. Az első egy hónap nagyon nehéz volt idekint. A kisfiam akkor harapott, ha valami nem tetszett neki. És abból jutott jó pár minden napra. Konkrétan kék-zöld folt voltam, és véraláfutásos. Mindig elmagyaráztam neki, hogy nem szabad, és ez nekem fáj. Próbáltuk, hogy “visszakapok”, próbáltuk, hogy a szeme láttára sírtam a fájdalomtól (de tényleg), de semmi nem hatott rá. Utólag értem, hogy nagyon-nagyon nehéz volt neki akkor. Nekünk is, de az a nehézség semmi nem volt ahhoz képest, ami az ő nem egészen három éves fejében és lelkében játszódott le. Másfél hónap után pedig eljött a nagy nap: munkába álltam. Én, aki addig minden nap (egész nap) ott voltam az életében, kisétáltam az ajtón, és 8 órával később jöttem csak haza. Ő direkt egy héttel később kezdte az óvodát, hogy ne egyszerre kezdjünk.

Az óvoda kezdése

Nehezen szokott be, sőt, azt hiszem, talán soha nem is szokott be. 2018 szeptemberében kezdett el oda járni, 2019. augusztusig kellett volna a helyi rendszer szerint (utána iskola), de áprilisban kivettem. Az első két hónapban heti kétszer 3 órát járt csupán, de csak az ablakban ült és várta, hogy a férjem menjen érte. Az óvónők próbálták bevonni a dolgokba, de hajthatatlan volt. Majd novemberben kezdett szép lassan feloldódni, és egy óvónénihez nagyon ragaszkodni. Csak úgy hívta, hogy “a szeretős”. Lassan, de kezdett nyitni a külvilág felé. Aztán egyik napról a másikra visszaestünk, ahol voltunk: ha meglátta a “szeretőst”, sírt. Jött a karácsony, az ünnepek, nem is foglalkoztunk vele túlságosan – úgysem járt óvodába. Aztán januárban egyszer elmesélte a (plüss)kutyájának (nagyon sokat szerepjátékozunk), hogy ez az óvónéni rákiabált, hogy ne sikongasson, amikor az egyik kisfiúval kergetőztek a teremben. Nem tudom, hogy mi történt, ugyanis mire tisztázhattam volna, az óvónéni nem dolgozott már az óvodában… Sokat gondolkozom, hogy ennek lehetett-e köze a szelektív mutizmus kialakulásában (vagy mélyülésében?), de ezt valószínű sosem tudom meg. Innentől még három hónapot járt az óvodába, ahol végül visszatért a novemberi szintre, és persze soha egy szót sem beszélt.

Amikor rájössz: ez valami komoly dolog

Ezzel párhuzamosan kezdtem gyanakodni, hogy valami nincs rendben. A kiköltözésünkkor (még a munkába állásom és az óvodakezdés előtt, 2018. augusztus) megismerkedtünk itt egy magyar házaspárral, akiknek a mi kisfiunktól fél évvel fiatalabb fiuk van. Nagyon sokat találkoztunk, és a két fiú jól kijött egymással. Az én fiam zárkózott volt, de beszélt. Beszélt a kis barátjával, és beszélt az ő szüleivel is. Azonban 2019. tavaszán feltűnt, hogy a kisfiam nemcsak az óvodában nem beszél, hanem most már velük sem. (Nem tudom megmondani pontosan, hogy mióta, hiszen amíg nem tűnik fel, hogy valami nincs rendben, addig az ember nem figyel ilyen “apró” részletekre.) De amikor pedig az egyik szomszéd előtt véletlenül megszólalt, és a szája elé kapta a kezét, mint aki valami nagyon rosszat csinált, akkor már éreztem, hogy ez a némaság nem valami véletlen egybeesés. Így, amikor 2019. júliusában mentünk az iskolába a próbanapra (itt Hollandiában 4 éves kortól van iskola), akkor már mondtam a tanító néninek, hogy “a kisfiam nem beszél mások előtt”.

Iskola kezdése és a felismerés

Az iskolát 2019 szeptemberében kezdte, és az első naptól imádja. A tanító nénivel a világ legszerencsésebb emberének érzem magunk, hosszú évek tapasztalata áll a háta mögött, és mégis, modern és nyitott. És imádja a gyerekeket. És imádja a kisfiamat. Ha kettesben vagyok vele, mindig azt mondja, “alig várom, hogy megszólaljon, egyszerűen látom a szemében, hogy nagyon okos és nagyon jókat fogunk együtt nevetni”.

Teltek múltak a hónapok, és immáron, hogy magyar nyelvű közegben sem beszélt ilyen sokáig, elkezdtem aggódni. Egy késő őszi nap egy szintén itt élő angol ismerősöm egy cikket osztott meg a Facebookon: “szelektív mutizmus” címmel. Elolvastam. Lefagytam. Elolvastam mégegyszer. Mintha az én fiamról szólt volna a cikk. “Ez tényleg létezik? Ilyen másnál is előfordul?!? És ennek még neve is van???” Írtam az angol anyukának, akinek – mint akkor kiderült – az akkor már 9 éves fia 2 évvel előtte “gyógyult ki” a szelektív mutizmusból. Érdekes érzés volt, valahol kétségbeejtő, hiszen ez egy betegség, aminek még nevet is adtak a szakmában; de egyúttal meg is könnyebbültem, hogy nem vagyok egyedül a problémával. Azt hiszem, ez a legnehezebb, amikor az ember maga sem tudja, hogy mi tevő legyen, és akkor nagyon jól jött, hogy tudtam, nem vagyok egyedül.

A holland rendszer

Rögtön fel is hívtam másnap a helyi “védőnői szolgálatot” (elég eltérő funkció, mint Magyarországon megszokott), ahol megbeszéltük, hogy a karácsonyi szünet után (2019 karácsony) bemegyünk együtt, az egész család, hogy megismerkedjünk a “védőnővel”. Jól sikerült a találkozó, ahonnan úgy jöttünk el, hogy teendő egyelőre nincs, amíg azt látjuk, hogy a fiunk fejlődő tendenciát mutat. Addig ne aggódjunk. Alaposan átbeszéltük, hogy mi számít fejlődő tendenciának. Megtudtuk, hogy nagy eredmény, hogy ő itthon már rövid mondatokat mond hollandul. Az egyetlen teendő, hogy minden körülmények között olyan környezetet teremtsünk neki, amikor másokkal vagyunk is, hogy biztonságban érezze magát és ne szorongjon. (A szelektív mutizmus kifejezés egyébként soha el nem hangzott, de itt nem “divat” “felcímkézni” a dolgokat – előnye és hátránya is van.) A védőnő egyébként bevonta a tanító nénit is, rögtön másnap felvilágosította a látogatásunk eredményéről, és ellátta pár tanáccsal őt (is).

Első sikerélmény

A tanító néni személyének, ezen tanácsoknak és ki tudja vajon még minek a hatására, 2020. januárjában megtört a jég: a kisfiam megtette az első lépést, és a tanító néni fülébe súgta, hogy “holnap találkozunk”. Aki nem hallott a szelektív mutizmusról, annak ez apró lépésnek tűnhet, de nekünk hatalmas volt. A tanító néni egyébként azt a taktikát folytatja, hogy nem sietteti, de ha egy lépést a fiam megtett, onnan nem engedi “visszalépni”. Azóta mindig a fülébe kell súgnia, hogy “holnap találkozunk”. A tanító néni azt is felajánlotta, hogy eljön hozzánk, hátha az itthoni környezetben hamarabb oldódik. Alig vártam azt a márciusi napot, de szerencsétlenségünkre pont aznap vezették be a korona miatt a “Lock down”-t az országban, amikor jött volna. De az itthon töltött 2,5 hónap alatt rengeteg dolog történt – legalábbis lelkileg és mentálisan. Csak pár dolgot említek: tökéletesen, hosszú körmondatokban kifejezi magát hollandul; és egy videót küldött a tanító néninek, amiben egy mondatot is elmondott (tudta, hogy el lesz küldve és ennek ellenére beszélt, sőt, nagyon büszke is volt magára).

A fiam elkezdett beszélni arról, hogy néha nem beszél

De a legnagyobb lépés talán az, hogy magától elkezdett beszélni arról, hogy ő bizonyos helyzetekben nem beszél. Egyik este a (plüss)kutyájának mesélte el, hogy neki egy rossz gomb van a fejében. Egy rossz gomb, ami nem engedi, hogy megszólaljon, ha másokkal van. Ami azt mondja neki, hogy “buta vagy, buta vagy”. De van mellette két jó gomb is. Azért, hogy kikapcsolják a rossz gombot, és megtanítsák azt az életre. És akkor majd ő fog beszélni. Nem tudja, hogy ez mikor lesz, talán ha majd ötéves lesz. (Nehezen tudtam ebben a helyzetben reagálni. A könnyeimmel küszködtem, mert ekkor értettem meg teljesen, hogy mi játszódik le benne.)

Május óta újra jár iskolába, és összehasonlíthatatlanul felszabadultabb odabent. Már egy másik tanító néni fülébe is suttog. Vannak barátai. Vannak barátai, akiket már át kellett hívni hozzánk. Akihez ő is átment. Akikkel együtt játszik az iskolában is. Sőt, “a rossz gomb kikapcsolódott, de még nem tanulta meg az életet”. De már kikapcsolódott!

Magamat hibáztattam

Sokat gondolkozom, hogy mit ronthattam el, mit csinálhattam volna másképp. Arra jutok mindig, hogy talán túlságosan is a szemem fénye, túlságosan megvédtem az ő jelenlétében is. Nem adtam lehetőséget neki valószínűleg helyzetekben, amiket neki kellett volna megvívnia. Nem kapta meg a külvilágtól a visszacsatolást, hogy ő meg tud helyzeteket oldani. De nyilván egymagában ez nem lett volna elég. Sok más tényező is szerepet játszik, a költözés, az óvónéni, a nyelvi korlátok, de leginkább ő maga. Ő ilyen, mindez a személyiségének egy része. És a szelektív mutizmus egy probléma, amit ő tud majd megoldani. Természetesen sok-sok más ember segítségével, de az érdem az övé lesz!!!

Sok türelmet és kitartást kívánok mindenkinek!

Melindának pedig köszönöm, hogy lehetőséget és teret biztosít arra, hogy tanulhassunk egymástól.

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.

A_beszedmumus
Lenke és kislánya története 2. rész – egy külföldi terápia

Lenke és kislánya története 2. rész – egy külföldi terápia

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el. A szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve. A kép illusztráció

 

Lenke és kislánya története 2. rész – egy külföldi terápia

A történetet ott fejeztük be, hogy elkezdtem intézni, hogy ne kelljen Lilinek szeptembertől iskolába mennie.

A történet első részét itt tudod elolvasni: https://bit.ly/3ioy9XI

A megoldás keresése

Ekkor volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy akkor most keresek valami megoldást, mert nem igaz, hogy ez egy megoldhatatlan probléma. Eszembe jutott a laptopon a szó. Szelektív mutizmus. Google, keres, olvas, keres, olvas…..

Úgy két órával később egy honlapon landoltam. Ez volt a legösszeszedettebb, profibb, informatívabb leírás, amit találtam. Volt egy jó érzésem ezzel kapcsolatban. Nem tudom miért, de volt.

Elküldtem a férjemnek néhány információt, kérdeztem, hogy ismer-e egy ilyen gyermeket? Annyira tű pontosan írta le a lányunkat és az egész viselkedését, hogy vérfagyasztó volt olvasni. Azt írta vissza a férjem, hogy: Hívd fel!

A kicsi lányom viselkedése is megváltozott

Volt még egy fontos dolog nálunk. A legkisebb lányom is óvodás korba lépett és masszívan elkezdte utánozni a nővére viselkedését. Ő nem volt mutista (hiányzott ez az elemi félelem), de nagyon erősen utánozta őt. Nagyon aggódtam.

Azonnal felhívtam a weboldalon talált telefonszámot. Meg sem néztem, hol van a praxis helyileg. Bárhová képes lettem volna elvinni a gyereket. Szerencsére nem volt vészes a távolság. 1,5 óra autópályán.

A nagy lehetőség

Felhívtuk a praxist, nagyon kedves, empatikus hang. Kaptunk egy időpontot pár héttel későbbre. Az egész családnak mennie kellett.

A terapeutával majdnem két órát beszélgettünk a férjemmel.

Ezután megnézte a lányomat, azt mondta, hogy közepes eset.

Hogy is mondjam? Kézzel fogható volt a profizmus és az összeszedettség. Úgy tűnt, hogy pontosan tudja, hogy mit csinál a terapeuta. Elmondta, hogy mikor mi fog történni a gyermekkel, és az miért történik. Pontosan felépített terv volt.

A praxisról és a terápiáról dióhéjban

Egy terapeuta házaspárról van szó. 23 éve csak mutista gyerekekkel foglalkoznak. Anno egy „vegyes” praxisuk volt, majd jött egy mutista kislány, akivel először ők sem tudták, hogy mit kezdjenek. Aztán elkezdtek ebben a témában kutatni, a kislányt kihozták a mutizmusból, majd ezután erre specializálódtak.

A terápia 2*3 hét, napi hét óra foglalkozást jelent. Azt mondta a fejlesztő, hogy máshogy nem is dolgoznak, mert az intenzív foglalkozás nagyon fontos, hogy a gyerek át tudjon lépni a félelmein és ne csússzon vissza.

3,5 éves kortól 15 éves korig vállalnak gyerekeket. Minél tovább tart a halogatás, annál nehezebb kijönni belőle. A hosszú éveken át tartó szótlanság komoly károkat okozhat a gyermek pszichés fejlődésében, és egy idő után kognitív szinten is.

Éppen 2019 karácsony előtt történt ez, és úgy döntöttünk a férjemmel, hogy kerül, amibe kerül, lenyomjuk a programot. 2020. február elején kezdhettük.

Közben elmondtam a régi pszichológusnak, hogy szakítunk vele, és hogy miért. Elmondta, hogy ne legyenek nagy reményeim, mert egy mutizmus terápia általában öt évig is eltarthat, és hogy ez mennyi pénz lesz.

A terápia megkezdése

Tehát 2020. február elején belevágtunk. A korona vírus miatt a második blokk kicsit át lett ütemezve, és sajnos az ovizárás sem hajtotta a mi malmunkra a vizet.

De mindezek ellenére a történetünk happy end. Még a gyerek arckifejezése is teljesen megváltozott, ahogy kijött ebből a dologból.

A férjemmel együtt kaptunk „használati utasítást”.

Mivel egy házaspár csinálja a foglalkozást, tehát van egy férfi és egy nő is, így olyan, mint egy család, nagyon autentikus is.

A terápiában semmi varázslat nem volt. Rendkívül empatikus rajzolás, játék, beszédhelyzetek profi előkészítése, és az önbecsülésének felépítése.

Én mindig a másik szobában vártam (Velem is sokat beszélgetett a terapeuta, és ha kérdésem volt, akkor válaszolt.)

A harmadik napon kimentek vásárolni, és a kislányom vett egy sütit. Pontosan előkészített beszédhelyzet, koreográfia volt. A környékbeli boltok természetesen be vannak avatva.  Aztán mielőtt velem ment először vásárolni a lányom, akkor hárman is leültünk beszélgetni, hogy mit fog venni és mit fog mondani a boltban. Nekem elmondta külön, hogyha azt érzem, hogy a boltba lépéskor befeszül a gyerek és a szája elé tesz valamit, akkor mondjam neki, hogy: Várj, valamit rosszul értettem (én, én viselem a felelősséget, nem várom meg a kudarcot), menjünk vissza és kérdezzük meg Frau E-t. Amikor először kimentünk, vett egy perecet, utána visszamentünk, leültünk hárman és nem pezsgőt bontottunk és fejet simogattunk, hanem megkérdezte tőlem a fejlesztő a lányom előtt, hogy és hogy ment a dolog. Azt kellett mondanom, hogy teljesen rendben volt. Tud beszélni mások előtt, láttuk, ez egy teljesen normális dolog, és el is várjuk most már, hogy megy. Pont. Csinálni újra és újra, minden nap.

És akkor ők sokat rajzoltak, kézműveskedtek, a mappáját vitte az oviba. A terapeuta felhívta az ovit, mit kérdezzenek, mit mondjanak, hogyan viselkedjenek. Fontos, hogy ő mutassa meg a rajzait és meséljen róla. Ez egy komfortos beszédhelyzet neki.

A terápia elején volt olyan, amikor kislányom sírt, amikor mentem kifelé. Ezen kívül mondta, hogy a terapeuta buta, és soha többet nem megy, de aztán ezzel a lendülettel húzta a cipőjét és indultunk is, mert érezte, hogy valami jó dolog történik vele.

Helytállás egy új szituációban

Miután vége lett az egész terápiának, annyira látszott, hogy vár egy szituációra, amit teljesen egyedül csinálhat. Ez pár nap múlva be is következett.

A korábban említett pantomimes barátnő születésnapja után a kishúga mondta, hogy ott felejtett valamit. Lili azonnal rávágta, hogy majd ő elhozza. Egyedül. Ezzel a lendülettel kirobbant a kocsiból, odaszaladt a kapuhoz, felcsengetett, intézkedett, majd visszaszállt az autóba.

A jelenlegi állapot

Természetesen ez egy hosszú folyamat, de az első és legnagyobb akadályt leküzdöttük. Nincs olyan beszélgetés, ahol a lányom bekukulna. Köszön. Ha kérdezik, akkor válaszol. Nem velem csináltat egy csomó mindent, mint korábban. Van, amikor jobban megy, és van, amikor rosszabbul, de olyan, hogy nem megy, olyan nincs. Ha fél, akkor elmondja.

Az egész személyisége megerősödött, nincs a folyamatos: már megint nem sikerült érzés.

Ha fél, az nem a viselkedésén látszik, hanem mondja, hogy mama, most kicsit félek.

A kettőnk kapcsolata is sokkal jobb lett, mert sajnos az is megsínylette a dolgot.

Tanácsok a szülői reagálásokra

Olvastam másoknál, hogy úgy próbálják segíteni és motiválni a gyereket, hogy bármit csinál, akkor megdicsérik. Gyakorlatilag minden szülőnek ez jut eszébe először, de van vele egy probléma. A gyerek folyamatosan értékelve van. Nem kell mindig megdicsérni, hanem elég megerősíteni abban, amit csinált. Például: a játszótéren szól a gyerek, hogy „Nézd anya!”, és lecsúszik a csúszdán. Erre te valószínűleg azt mondod, hogy: „Milyen ügyes vagy.” Értékeled. Nem várt erre. Ő csak annyit akart, hogy lásd, meg akarta osztani veled az örömét. Teljesen oké, ha annyit mondasz, hogy láttam, vagy integetsz neki. Vagy mondd azt, hogy: „Láttam, tetszett, de azért kicsit félelmetes is volt ugye?” Ilyen módon segítesz neki az érzelmeit azonosítani. Ez az érzelem alapú kommunikáció nagyon fontos. Én erre most nagyon keményen ráálltam.

Másik példa, amikor rajzol neked valamit, szalad hozzád a rajzzal. Erre te valószínűleg azt mondod, hogy: De szépet rajzoltál! Nem azért rajzolta, hogy értékeld, hanem azért mert el akarta neked mondani az örömét. Mondd azt: Köszönöm szépen, hogy megmutattad, örülök neki, szeretlek.

Azért sem szabad mindig értékelni, dicsérni, mert akkor azt nem fogja tudni kezelni, ha nem értékelik, vagy ha esetleg nem lesz ügyes.

Pszichológus/terapeuta választáshoz szerintem az alábbi tényezők nagyon fontosak:

  • Milyen benyomást kelt. Empátiával teli vagy olyan harsány, hangos.
  • Beszél-e a gyerekről a gyerek előtt.
  • Kérdezzünk rá, milyen tapasztalata van mutizmus témában, hány gyereket kezelt, milyen sikerrel, mióta csinálja?
  • Kérdezzük a terápiáról, célokról. A hát, majd meglátjuk, az elég sovány.
  • Része lesz-e a szülő a terápiának? Egy mutista gyermek esetében sajnos sok minden sérülhet, pl. a szülő-gyermek kapcsolat, a szülők egymással való kapcsolata, a szülőkre is ráfér egy kis segítség, mert a sok nehéz kérdésre nekik kell tudni válaszolni, illetve vannak szülők, akik magukat hibáztatják.

Változások

A terápia első része után is már elmondhatom, hogy kislányom teljesen kinyílt és látszik, hogy mennyire szociális gyerek (mindig is szeretett volna az lenni). Nekem is rengeteg örömöm van benne, és nagyon jóba lettünk újra.

Idegen gyerekhez még nem megy oda a játszótéren, de ha szimpatikus neki valaki, akkor hagyja magát „felszedni”.

Tegnap megkérdezte, hogy felveheti-e az ünneplős, csillogós ruháját a játszótérre. Azt válaszoltam neki: „Ahogy szeretnéd. A te döntésed.” Nem mondott semmit, csak hozott nekem a zoknis fiókjában lévő titkos dugicsokiból egyet. J

Melindának köszönöm a lehetőséget, hogy a történetünk által talán másoknak is segíthetek.

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.

A_beszedmumus
Lenke és kislánya története 1. rész

Lenke és kislánya története 1. rész

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el. A szereplők nevei kitaláltak. Esetleges egyezőség csak a véletlen műve. A kép illusztráció.

Lenke és kislánya története

A család összetétele

Három kisgyerek anyukája vagyok, akik jelenleg 3 és 5, valamint 7 évesek. A legidősebb gyermekünk fiú, majd következett két kislány. Történetem középső gyermekemről, Liliről szól.

A gyerekek kétnyelvűek (német, magyar) és mind a hárman Európán kívül születtek, ahol a férjem expatként dolgozott. Ennek rengeteg előnye, de sajnos hátránya is volt…., mint később kiderült.

A fiamról gyakorlatilag Lili születésekor derült ki kétséget kizárólag, hogy atipikus autista. Ez akkor sokkal komolyabbnak tűnt. A kisfiam egy masszív beszédkéséstől eltekintve kvázi behozta a lemaradását. Álmomban nem gondoltam, hogy a lányommal is lehet valami, ami ráadásul statisztikailag ritkább, mint az autizmus. Lili rendkívül ambíciózus kisbaba volt. Az a fajta baba és kisgyerek volt, akinél azt érzed, egy vészcsengő van a fenekeden. Amint letettem magam, megszólalt: mamaaa.

Lili és a bátyja

Lili mindent időre csinált, két évesen gyönyörűen beszélt és értett két nyelven, egyedül öltözött (harisnyát felhúzta, és nem engedett soha segíteni). Két évesen éjszaka már szobatiszta volt, de rendkívül anyás volt. Nem igen tudtam csak úgy más kezébe adni, és nem akart enni, ha más is ült az asztalnál.

Imádták egymást a bátyjával. Lili volt az abszolút főnök, nagyszájú, eleven, tündéri kislány. A bátyja szépen csinálta, amit mondott. A fiam ekkor még mindig nem beszélt és nem vett fel kapcsolatot mással, de egymással egész nap játszottak. Egy ágyban aludtak összebújva. Sosem féltettem túl őket, minden „veszélyes” dolgot megengedtem. Kifejezetten vagányak voltak, főleg, ha a szabadban voltunk.

Lili viselkedése az „idegenekkel”

Az már akkor is feltűnt, hogy Lili házon kívül nem igazán barátságos. Nem jártak óvodába, viszont rengeteg kisgyerekes szülő volt körülöttünk, így bőven volt programunk napi szinten. Volt egy tipikus arckifejezése is, és kvázi zokon vette, ha egy nem családtag hozzászólt. A gyerekorvost 3 évesen bokán rúgta, miután bemerészelte oltani. Én ezt mindig annak tudta be, hogy biztos a  soknyelvű környezet, és nem tudta, hogyan reagáljon, ha éppen angolul vagy más nyelven szólnak hozzá. Nagyszülőket imádta, ha az egykorú unokatestvérével (ritkán találkoztak) például 10 órakor találkoztak, akkor délután 4 órára oldódott fel annyira, hogy játszani tudott velük.

Anyukámmal elmentek a játszótérre (szintén kb. 2 éves lehetett) és azt mondta, hogy nagyon jól érezte magát, csak rendkívül zokon vette, amikor egy másik kisgyerek is oda merészelt menni a mászókára. Ekkor még nevettünk rajta.

Meglátogattuk a testvéremet, nem akart bejönni a házba, bőgött és állt 15 percet a teraszon, mire sikerül bemenni vele. El nem tudtam képzelni, mi lehet a baja. Ma már tudom, félt.

A kistestvér érkezése

Lili még nem volt két és fél éves, amikor megszületett a kistestvére. Nem volt boldog, sőt „utálta”. Ráadásul eszméletlen édes kisbaba volt. Bárhová mentünk, meg kellett hallgatni, milyen cuki a baba, még az idegenek is ajnározták. Láttam, hogy próbálta szeretni, de nem ment. (Ezt utólag tudom, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kellett volna erre a problémára fektetni, és megbeszélni, hogy teljesen természetesek és jogosak az érzései. Elmondtuk neki, hogy nekünk is nehéz néha a kisbabával. Itt biztosan megrogyott az önbecsülése, mert azt hitte, vele van a baj, hogy nem tudja szeretni, amikor körülötte mindenki imádja.)

Azért írtam ilyen hosszan az előzményekről, mert a mutizmusnak nincs konkrét kiváltó oka, viszont vannak kedvezőtlen körülmények. Esetünkben volt bőven.

Költözés Európába és az ovikezdés

Lili egy kicsivel elmúlt három éves, amikor visszaköltöztünk Európába. A terv az volt, hogy pár hónapig Magyarországon leszek a szüleimmel, amíg a férjem befejez mindent külföldön, és találunk egy otthont Németországban. Nagyon élveztük azt a pár hónapot a nagyszülőknél. Beírattam Lilit egy magánoviba délelőttre a mellettünk lévő utcában, gondoltam szocializáljuk kicsit.

Örült az ötletnek, rendkívül szívesen ment az oviba. Vetem neki szép, új ruhákat. Ezeket nem vette fel, hanem betette egy zacskóba, és házon belül mindenhová hurcolta magával, de nem vehettem ki belőle semmit. Olyan volt, mint egy hajléktalan, akinek a zacskóban lévő ingóságai a biztos pont az életében. Egyedül pakolta az ovis táskáját, rendkívül akkurátusan, és soha semmit nem felejtett el. Tündéri óvó nénik, puszi, integetés, semmi sírás, mehettem haza. Tökéletesen beszélt magyarul, mondókákat és énekeket is ismert. Mondanom sem kell, ez az óvodában nem derült ki.

Röviden összefoglalva az ovis karrierünket, Lili nem beszélt és nem játszott senkivel, csak figyelt másokat. Nem is evett. (Az evés nálunk amúgy is rendkívüli program, éppen a tesó miatt. Lili fél új dolgokat megkóstolni, szóval a gyermekeim képesek ugyanazt enni minden nap. Lili rendkívül válogatós volt, nem kóstolt meg semmi újat, vagy csak hosszas rákészülés után. Hagyjuk is, szerencsére egészségesek, szépek és rendkívül nagy növésűek.)

Lili a karácsonyi műsorban nem vett részt, az ölembe ülve néztük végig. Nekem ezzel egyébként nem volt problémám, nem vagyok híve amúgy sem ennek a kötelező szerepeltetésnek. De mindenképpen feltűnő volt.

Költözés Németországba

Karácsony után nem sokkal el is költöztünk Németországba. Tetszett nekik az új ház és környezet. A gyerekek az elején még mindig velem voltak otthon és nem jártak intézménybe. Lili csak nyártól kapott ovis helyet, úgyhogy ő még pár hónapig otthon volt velem.

Barátkozás, viselkedés

Az utcánkban lakott egy kislány, akivel később egy ovis csoportba is járt. Láttam, hogy szívesen játszana vele. Egyedül nem ment semmi…., ha összeboronáltam őket, akkor rollereztek vagy nálunk játszottak. De ha meglátta kint a kislányt, és én mondtam neki, hogy menjen oda hozzá, soha nem ment ki egyedül vele. Ki kellett vele mennem, soha nem köszönt, csak úgy elkezdtek valamit szégyenlősen együtt csinálni. A kislány születésnapi buliján Lili végig a nagymama ölében ült. Egyébként élvezte, nekem azt mondta, hogy jó volt….

Ha vendégek jöttek hozzánk, az elég groteszk „műsor” volt. Először elbújt mögém, nem köszönt, nem beszélt, majd egy idő után ez a „kukaság” átcsapott valami eszméletlen idétlenkedésbe. Egy idő után nem akarta, hogy fényképet csináljak róla. Rám kiabált, és ha valahol látott egy képet vagy videót magáról, akkor kérte, hogy töröljem le.

Az új ovi

Elkezdtük az óvodát. Éppen 4 éves volt, de a korához képest nagyon érett volt mindig is. Szívesen ment, pakolta a cuccát, itt sem felejtett el soha semmit. Minden nap ugyanazt a tízórait kérte, minden nap ugyanazt a rajzot kaptam haza az oviból. Pár hónap után rákérdeztem az óvodában, hogy mi a helyzet a gyerekkel. Németországban alig mond valamit az óvónő, adatvédelem mindenekfelett. Megbeszéltünk egy fogadóórát. Azt mondta, hogy Lili tündéri, értelmes, aranyos kislány, csak hát nem beszél. Mi az, hogy nem beszél?! Hát például a reggeli „Morgenkreisnál” ő az egyetlen, aki soha nem mond semmit.

Remek (gondoltam), 5 hónapja jár oviba a gyerek, és ha nem kérdezek rá konkrétan arra, hogy mi a helyzet vele, akkor ezt sohasem tudom meg? Ebben az időszakban masszívan a fiam fejlesztésével, a közelgő beiskolázással is el voltam foglalva. Megkértem a fiam pszichológusát (nem voltam ugyan elájulva tőle, de őt kaptuk az állami fejlesztő rendszerben), hogy nézzen rá az óvodában a lányomra, mert akárki akármit mond, ez nem normális dolog.

A vélemény: Szorongási zavar, és nagyon ellenálló. A mutizmus szó soha nem hangzott el.

Ez esetünkben úgy nézett ki reggelente, hogy ment minden, mint a karikacsapás, amíg be nem kellett lépni a csoportszobába. Ott lefagyott, lelassult a mozgása, húzta le a pulóvere ujját, azt rágcsálta, vagy a plüsst tette a szája elé. Ha odajött az óvónő köszönni és kezet fogni vele, a kezét megfogta, de nem mondott semmit, hanem nézett a földre. Ha nem jött oda az óvónő, dadus, valami gyerek, aki odahúzta vagy ültette valahová, akkor csak állt ott középen.

Elkezdődött a „fejlesztés”

Gyerekorvos, korai beavatkozás, állami fejlesztőrendszer. Heti egy logopédia, ergoterápia, pszichológus, aki az oviba megy. Az igaz, hogy gyorsan kaptunk helyet, csak sajnos ebben semmi személyre szabott nincs. (Olyan, mint otthon a TSMT torna. Több mindenre használják, aztán vagy beválik, vagy nem.) Nem is találtam hirtelen más fejlesztést. Csináltuk, ugyan a gyereknek klasszikus értelemben nem kell logopédia, ergoterápia, a mozgása olyan, mint a párducnak, de szívesen ment. Szeret mozogni és játszani, és csak egy valaki volt ott, aki mindig ugyanaz a személy volt, így ez nem okozott neki stresszt. A pszichológus az óvodába ment, őt nem szerette.

Az új barátnő

Közben lett egy barátnője. A kislány hasonló háttér, expat külföldön, most költöztek vissza. Hasonlóan „kuka” a kislány. Együtt pantomimoztak. Beírattuk őket balettra. Szívesen járt, de csak ha a barátnője is ment. Ő volta védőpajzs. Egyszer a kislányt másik gyerekkel állította a tanár párba, és onnantól a lányom nem csinált semmit.

Egyik nap mondtam neki, hogy áthívtam a kislányt játszani. Teljesen lefagyott, nem kapott levegőt. Ide? Hozzám? Mikor? Szinte pánikba esett, nem akarta. Napokig rágtuk a témát. Aztán azt mondta, hogy oké, jöjjön. Minden részletet átbeszéltünk. Mielőtt jött a kislány, már órákkal korábban készülődött, azt találgattuk, hová tesszük az asztalon a muffint, ropit.

Megjött a barátnő, egyik sem mondott semmit. Anyukájával egymásra nevettünk. Te jó ég! Majd hívom. Miután kukán álltak a szobában pár percet, elővettem egy játékot és bohóckodtam nekik és velük egy kicsit, amíg feloldódtak. A játék aztán remekül ment. Amikor a kislányért jött az anyukája, nem köszöntek el egymástól. Következő találkozáskor meging úgy viselkedtek, mint két idegen.

Apró változások az óvodában

Az oviban volt egy kis haladás. Az óvónővel és óvóbácsival váltott néha pár szót, voltak barátnői. Amikor a folyosón vagy máshol találkozott a barátnőkkel, soha nem köszönt, de játéknál beszéltek egymással. Elkezdett tornázni is alkalomszerűen, de amikor az oviban valami kevert csoportos sportesemény volt egy másik óvónénivel, akkor nem csinált semmit, és nem is válaszolt.

Én attól kezdtem el félni a legjobban, hogy egyszer valaki bántani fogja emiatt a viselkedés miatt.

Egy januári napon, amikor délben elhoztam az udvarról, a kocsihoz menet látom, hogy vizes a nadrágja. Kiderült, hogy bepisilt. Aznap elmentek a csoporttal egy idősotthonba énekelni. Ő nem szólt, nem kérdezett, inkább a nedves nadrágban volt a nulla fokban.

Otthon sokat játszott ovisat. Az összes éneket és játékot tudta és játszotta otthon. Az oviban viszont nem.

Otthon is megszűnt a nyugalom

Teltek a hónapok, jártunk fejlesztésre, és azt vettem észre, hogy otthon megszűnt a nyugalom.

Elképesztő mértékben kezdte el igényelni a figyelmemet. Csak őt nézzem, ne nézzek rá a húgára. Semmit nem tudtam csinálni, csak vele kellett foglalkozni. Lilit nagyon feszítette ez az egész belülről, amit rajtam és a tesójain vezetett le. Pillanatok alatt változott át aranyos, kis tündérből „vérfarkassá”. Mindent azonnal meg kellett neki csinálni, és mindenért én voltam a hibás. A szemem előtt csinált valamit, majd azt mondta, hogy én voltam.

Nem kellett szakembernek lenni, hogy lássam, valami nem oké. Én egyre fáradtabb és türelmetlenebb lettem, kezdtünk nem túl jóba lenni egymással. Elkezdte tekergetni a haját és többször láttam, hogy bele is vágott. Ez nem egyik napról a másikra történt, hanem lassan gyűrűzött be. Amikor a szüleim látogatóba jöttek, egészen ledöbbentek a helyzeten. Anyukám azt mondta, hogy ha Lilinek van kedve, akkor elviszi pár hétre. Nagyon élvezett a nagyinál lenni, kicsit meg is nyugodott.

A pszichológiai kezelés

Összeültünk egy beszélgetésre a fejlesztőivel, ahol szintén nem hangzott el konkrétan a mutizmus szó, csak a pszichológus laptopján láttam egy slide show-n (azt mondta ugyan, hogy gyanakszik rá). Azt is mondta, hogy csinálna egy IQ tesztet, mert kognitívan feltűnően erős és érett rá agyilag.

A pszichológus megpróbálta Lilit kondicionálni. Minden szóért, egyéb dologért jutalom járt. Legtöbbször vitte a két ovis barátnőjét is a foglalkozásra. Kedvenc történetem, amikor kimentek csoportosan a pékségbe és a másik két kislány ott drukkolt neki, hogy de Lili látod, nem nehéz…..(Látod nem nehéz….de igen, neki megugorhatatlan, bele sem gondolok, mennyire hazavágta ez a gyermek amúgy is mínuszban lévő önbecsülését.) Aztán az egyik nap bejelentette a lányom, hogy másnap reggel ő fogja mondani az oviban, hogy milyen nap van. Be is gyakoroltuk. Szerda, szerda, szerda. És mondta is, és kérte a jutalmát is. Ez így ment pár napig, és a jutalom, amit kért, egyre nagyobb volt. Elkezdett követelőzni. Tudtam, hogy ez zsákutca.

A másik, amivel nem tudtam mit kezdeni, az a NEM szócska volt. Ha azt mondta, hogy NEM, akkor az egy bebetonozott, sziklaszilárd nem volt.

Beiskolázási vizsgálat

Az óvodába jött egy néni, kaptunk időpontot, átbeszéltük, hogy mi lesz. Hát nem lett semmi. Lili ült az ölemben, meg sem szólalt, a szemvizsgálatos gépbe nem nézett bele, a papíron mutogatott és rajzolt valamit, amihez ugye nem kell a beszéd.

Azt mondta a hölgy, hogy talán speciális iskola. Erre teljesen kikészültem, mert ugye 2 nappal korábban még IQ tesztről volt szó, mert úgy néz ki, hogy túl okos. Elkezdtem intézni, hogy ne kelljen szeptembertől iskolába mennie.

Folytatás következik!

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megnézheted az ajánlatokat.

Viki története – szelektív mutizmus felnőtt szemmel

Viki története – szelektív mutizmus felnőtt szemmel

Családi történetek

A történet valós eseményeket mesél el.

A kép csak illusztráció.

Viki saját története – szelektív mutizmus felnőtt szemmel

Most 25 éves vagyok. Feltehetően szelektív mutista, bár ezt senki nem mondta ki hivatalosan. Immáron felnőttként írom le saját történetemet abban bízva, hogy segíthet mások problémájának megoldásában.

A kisgyermekkor felhőtlen boldogsága

Gyerekkoromtól kezdve egy nagyon vidám, energikus, “racsító hangú” lány voltam. Imádtam szerepelni az óvodában és alsó osztályos koromban is. Jártam néptáncra és rengeteg sportra, zeneiskolába, és nem okozott problémát, ha szólót kellett énekelni vagy szerepelni rengeteg ember előtt. A barátaim között inkább irányító típus voltam, követtek is a többiek, ha kitaláltam valamit. Szép lassan elkezdődött nálam egy szorongó érzés, féltem, hogy felszólítanak az órákon, nem beszéltem az osztálytársaimhoz csak a szűk baráti körömmel beszélgettem, a tanárok alig tudtak szóra bírni.

Nálam nagyon sok éven keresztül nem tudtuk mi lehet a problémám. Ide-oda mentünk/küldtek éveken át: tanácsadó, pszichológus, pszichiáter, csikung, természetgyógyász, kineziológus.

Elkezdődött valami

12-13 éves korban kezdődhetett ez az egész. 2008-ban halt meg nagymamám. Mamám nagyon támogatott, büszke volt, hogy mennyire imádok alkotni rajzolni. Sosem szidott le, hogy a közismereti tárgyak nem igazán érdekeltek. Sokat jártunk hozzájuk, a szokásos vasárnap mindig mamánál volt. Segítettem mindig neki, amiben tudtam, pl. fánkot sütni. Imádtam körülötte forogni, tüsténkedni. Így tudom, hogy nagyon rosszul esett, hogy már ő nem tudhatta, hogy felvettek a művészeti iskolába. Biztos vagyok abban, hogy ő lett volna a legbüszkébb! Nagymamám mellrákos lett, majd tüdő áttét is kialakult nála. Végül ebben halt meg. Halála előtt anyukámnál is diagnosztizálták a mellrákot. Így a nagymamám elvesztése mellett valószínű, hogy féltettem anyukámat is. Anya elmondása szerint kérdeztem azt is, hogy akár én is örökölhetem-e. Ez így összességében elég para időszak volt az életemben.

Az iskolában is megváltoztak a dolgok

Ráadásul a mamám halála utáni napon úgy gondoltam, hogy megyek iskolába, hátha a társaságban kikapcsolok, és nem Mamám jár az eszemben. Mivel nem készültem aznapra, ezért anya írt az ellenőrzőmbe, és feleletmentes napot kért. Viszont a kémia tanárom, mikor mutattam neki az ellenőrzőm, ahelyett hogy meghallgatott volna, egész órán engem kérdezgetett és folyamatosan leszidott, hogy készülni kellett volna. Emlékszem, hogy szóhoz sem engedett jutni, csak mondta és mondta a magáét. Torkomban volt a gyomrom, nem értettem, hogy miért csinálja ezt. Amúgy sem volt a kedvenc tanárom, nagyon szigorú, és nem igazán szerettük. Egész órán könnybe lábadt szemmel ültem, és már a barátnőimet is elkezdte a tanár piszkálni, mert próbáltak mellém állni. Az volt a fejemben, hogy jobb lett volna inkább otthon maradni. Végül az egész órai szidalmazás után sírva jöttem ki a teremből.

Én ezt a dolgot először nem mondtam el otthon, nem akartam a temetés intézése után még ezzel terhelni anyáékat. Anya ezt úgy tudta meg, hogy barátnőim mondták el otthon, hogy velem mi történt, és a szülők hívták fel anyukámat. Persze utána már én is elmeséltem este, hogy mi történt, a saját szavaimmal.

Úgy gondoljuk ez volt a kezdete és a kiváltó oka a mai napig tartó problémánknak. Ez a tanárom azóta a városunk kiváló pedagógusa címet kapott.

Anyukám a támaszom és segítőm

Otthon anyukám sokat segített, együtt tanultunk. A kötelező olvasmányok nagyon nagy nehézséget okoztak, egyedül nem ment, így anyukámmal együtt olvastunk, együtt töltöttük ki a feladatokat is. A tanórákon, ha hangosan kellett olvasni, akkor elsírtam magam. Szerettem, ha anya segít, mert nem bíztam magamban. Meg tudtam tanulni az anyagokat, otthon mindent fel tudtam mondani, viszont az iskolában, ha rám került a sor, akkor nem tudtam megszólalni, hanem jött a szájrágás az ujjtördelés és a sírás.

Ezek miatt sajnos a teljesítményem az iskolában egyre rosszabb lett.

A középiskolás évek

Középiskolát úgy választottunk, hogy vagy sport, vagy művészeti iskola legyen, mert imádok alkotni és szeretem a sportot. Egy művészeti szakközépiskolát választottuk, mert ott nem a bizonyítványt nézték felvételinél, hanem az ott teljesített gyakorlati vizsgát, ami rajz volt. Fel is vettek, de már az első hetek sem voltak zökkenőmentesek.

A kollégiumot nem bírtam, szorongtam, de csak a szüleimnek mondtam el, a tanárok nem értették, mi lehet a baj. Kivettek anyuék a koliból, és bejártam inkább.

A legnagyobb probléma talán az angol óránál kezdődött. Egy tesztet kellett kitölteni, hogy melyik csoportba rakjanak, emelt vagy kezdő. Nálunk általánosban nem volt jó az angol nyelvoktatás, szinte minden évben más tanárt kaptunk, így nem tudták megszerettetni velem, mert nehezen oldódtam fel az újabb és újabb tanároknál. A teszt nem sikerült túl jól, viszont annyira kevés osztálytársamnak lett jó a dolgozat, hogy engem is az emelt csoportba raktak. Voltak jó válaszaim és látszott, hogy már tanultam angolt. Így az angol órákon a hangomat sem lehetett hallani. Írásban még úgy, ahogy tudtam is visszaadni a tanultakat, de ha szóban kellett felelni, akkor amint kimondták a nevemet, elsírtam magam.

Pl. magyar órán felelet közben annyira izgultam, hogy eltörtem a saját ujjamat. Készültem órára, tudtam a választ, de nem tudtam megszólalni. Tanárnő folyamatosan kérdezgetett, próbált szóra bírni. Én eleinte halkan, de tőmondatokban válaszoltam, majd egyre halkabban, végül elsírtam magam. A faggatás közben folyamatosan tördeltem az ujjam (ami el is tört) és legvégül kiszaladtam.

 Végül már az írásbeli dolgozatokra sem tudtam írni. Kézremegés, izzadás. Dolgozatírás közben a tollat is eltörtem.

Tudták a tanárok, hogy valami nincs rendben velem, mert egyre visszahúzódóbb lettem.

Semmilyen formában nem tudták a tanárok számon kérni a tananyagot. Néha a tanárok tanórán kívül feleltettek, de csak akkor sikerült esetleg kinyögnöm, ha a barátnőm is ott volt.

A történelem tanárom mindenben segített. Mentem hozzá órán kívül este tanulni, ugyanazt elmondta nekem egyedül, mint amit órán mindenkinek. Jártam vele csikungra is, az egy mozgásos meditációs foglalkozás volt. De a suliban sem ismerték ezt fel, hogy ez nem csak izgulás meg stressz.

Viszont a gyakorlati órákon kiemelkedően jól teljesítettem, versenyekre jártam és számos díjat hoztam el.

Teljesen megváltozott az életem

Középiskolában jöttünk rá arra, hogy ez már tényleg komoly probléma, nem csak stressz és izgulás. Netet bújták anyuék folyamatosan, hogy mi lehet ez, de nem igazán találtunk rá a problémára.

Anya a mai napig nem érti, hogy a pedagógusok hogy-hogy nem tanultak ezekről a betegségekről. Anya három éve végzett el egy kisgyermeknevelő gondozó képzést, ahol tanultak akár a mutizmusról is és a tüneteiről is.

Az alvásomra is kihatással volt a szorongásom. Folyamatosan alva jártam, ami több balesetet is eredményezett. Nagyon keveset tudtam aludni, alvásvizsgálaton megállapították, hogy addig sem kapcsolt ki az agyam.

Idegen és zavaró helyzetekben rendszeressé vált a körömrágás, hajrágás, kéztördelés, fogcsikorgatás, szájrágás, bokacsavargatás.

Kilencedikes voltam, amikor anya elvitt a nevelési tanácsadóba és kérte, hogy segítsenek megkeresni a probléma okát. Ott egy pszichológushoz kerültünk, aki fél év után azt mondta, hogy nem tud velem mit kezdeni és azt javasolta, hogy menjünk pszichiáterhez. A pszichiáter többféle gyógyszert is kiírt, amit 2-3 hétig szedtem, aztán abbahagytam. Ez a pár hét alatt szinte folyamatosan aludtam. Többször elájultam, remegett a szám. Tiszta zombi voltam.

Az iskolába való bejárás nagyon fárasztó volt, és szedtem a pszichiáter által kiírt gyógyszert, így állandóan aludtam (órán is). A töri tanár pl. örült, hogy legalább alszok, mert látta, hogy állandóan fáradt vagyok.

Anyával végül úgy döntöttünk, hogy befejeztük. Nem szedem tovább a gyógyszert. Ha nem lesz érettségim, akkor sem engedi szedni.

Bekerültem az egyetemre

Végül meglett az érettségim, a tanáraim jóindulatából. A mozgóképi animációs vizsgán a gyakorlatom 5-ös lett, de az elméleti tantárgyak éppen, hogy csak meglettek.

Egyetemi felvételin csak úgy volt esélyem, ha nem volt szóbeli, vagyis csak a gyakorlatot nézik. A Nyíregyházi egyetem volt az egyetlen, ahol csak gyakorlati felvételi volt. Ott 100%-os felvételit teljesítettem, maximális ponttal kerültem be.

Az egyetem évei alatt egy ismerős gyógypedagógusnak mesélte anya a problémámat, ő mondta, hogy a tünetek alapján valószínű, hogy szelektív mutista vagyok. Felnőttként már nagyon nehéz volt erről szakvélemény kérni, mindenki, mindenhol, azt kérdezte, akkor hogyan érettségiztem le. Egyik hivataltól a másikig küldözgettek, eredménytelenül.

Egyetem alatt ugyanúgy, a gyakorlaton jól teljesítettem, a szóbeli vizsgákon szinte meg sem szólaltam. A gyakorlati tanáraim szerint az egyik legtehetségesebb hallgatójuk voltam, így segítettek ahol tudtak. Nyelvvizsga hiányában nem kaptam meg a diplomámat a többiekkel együtt. Végül egy logopédus orvos szakértőhöz kerültem, aki diszlexiáról és diszgráfiáról állított ki nekem szakvéleményt. Így mentességet kaptam a nyelvvizsga alól és a diplomámat is kézhez kaphattam.

Minden területen nehéz teljesíteni

Nem csak a suliban voltak gondok, jutott igazából mindenre. Rendszeresen volt olyan, hogyha például valamilyen fogadásra, eseményre kellett menni, ahol több olyan ember volt, akit nem ismerek, nem voltam képes még egy pohár kólát sem kérni.

Több versenyen is előfordult, hogy az oklevelet helyettem a tanárom vagy a barátnőm vette át, annyira féltem, illetve a tanárnő ment ki helyettem interjút adni, mert sírtam és már véresre harapdáltam a számat.  🙁

Igazából nemcsak akkor vagyok befeszülve, ha szerepelni kell, hanem amikor új munkát kapok, azt is elég nehéz úgy végig csináljam, hogy a számat ne harapjam szét, vagy van, hogy izomlázas már a bokám, annyira csavargatom az új helyzetekben. Úgy fogom fel, hogy nekem sokkal nagyobb koncentrációt igényel egy újabb helyzet, mint másnak. Olyan érzés, mint amikor egy cukorka ragad a torkunkra, hogy küzdők a torkommal, de tudom, hogy nem jön ki egy szó sem. A kezem mindig tiszta nyirkos, de emellett jéghideg általában. Furcsa érzés.

A mai napig nem tudom jól kezelni az új helyzeteket, idegen környezetben, idegen emberek között lefagyok, és nagyon rosszul élem meg. A telefonálás, főleg ismeretlen emberekkel egyáltalán nem megy, nem tudok beleszólni.

A barátok és a párkapcsolat

A barátaim elfogadtak, mindenben segítettek, támogattak. Akár a tanulásban, vagy az alkotásban is, és helyettem beszéltek. Az osztálytársak közül sokan csúfoltak és piszkáltak is miatta. Az első kéztörésem után elfogadóbbak lettek velem.

Nem voltak párkapcsolataim középiskolában, a gyerekkori legjobb barátommal jártam először, ő ismert milyen vagyok. A kapcsolatunknak elég hamar vége lett.

Személyesen nem igazán ment az ismerkedés, de az internet nagyban segítette ezt. Inkább ők kezdeményeztek, nehezen nyitottam idegen emberek felé.  Mikor már megismertem valakit, felszabadultabb lettem.

A mostani barátomat a nővérem baráti társaságából ismerem. Nővérem mutatott be és pátyolgatott, a társaságban mentem utána, mint egy utánfutó, így könnyebben feloldódtam, hogy a nővérem is ott volt. A párommal most külön élünk a családtól, együtt.

Szerintem most már elfogadtam magam. A környezetem is elfogadja a dolgaimat, próbálnak segíteni. Megtaláltam a nekem való munkahelyet, és ott biztos vagyok magamban. Folyamatosan tágítom a személyes teremet, egyre több embert engedek be. Szépen, lassan, de haladok.

Kialakult a személyiségem, amiben benne van a sok furcsa „vikis” dolog is.

Melindának köszönöm a lehetőséget. Így egyben elolvasni a saját történetemet, húú….. Az életem dióhéjban.

Én is nagyon köszönöm!

Ha szeretnéd, hogy a benned keletkező nehézségekkel könnyebben megbirkózz, akkor tarts velem a Lélekmelengetők, valamint Blog rovatokban is.

Ha pedig úgy gongolod, bizalmat szavazol nekem, és szeretnél más szemszögből is rálátni a szelektív mutizmus témára, illetve támaszt, útmutatást, segítséget kapni egy-egy nehéz helyzetre, valamint még jobban megismerni gyermekedet és saját magadat, akkor olvasd el A Beszédmumus könyvet is. A képre kattintva megvásárolhatod.